Neeem, nem drogoztam, ez az egyesszámú név a rohamosan bővülő listán, ami a "Hogyan hívjuk azt a rohadt dögöt?" címet viseli.

Macskám lesz. Esetleg.

Bár ez még korántsem biztos, hiszen nem is láttam a keményen két hetes cinyókat, plusz, ha nem szimpik, akkor nem választok.

Esetleg, ha már egyszer olyan hű-de-nagy az olvasóközönségem, pláne így egy hónap kihagyás után, ötletelhetnétek kommentben.

Az eddigi agymenés eredménye:

- Flash
- Darth Vader
- Rohamosztagos
- Jabba
- Darth Moul
- Windows
- Marcipán
- Candy
- Maffia
- Psycho
- Mr. Manson/Manson
- Sappho
- Abszint
- Mátrix
- Triniti
- Wednesday
- Mortisha
- Undertaker
- Forrest Gump
- Loki
ééés Szeppuku

Jaj, majdnem kihagytam a Bélát. Egy évvel ezelőtt minden szerencsétlent, aki az utamba került, Bélára kereszteltem (át).

Mindenképpen idióta név kell, bár nekem a kiemelt nevek tetszenek a legjobban, a többi a hugica és anyám agymenése. Ami még fontos, hogy a cic nagy valószínűséggel lány lesz, ennek ellenére minden jogom meg van hozzá, hogy nemi-identitás-zavaros macskát tartsak.

Mára ennyi, legyetek rosszak, megyek nevet válogatni, aztán meg névhez macskát majd valamikor a héten, tsók.

Ui.: hogy ne maradjatok zene nélkül (mert az milyen dolog lenne már), itt egy, tessék:

Csak mert mostanában rohadtul ilyen kedvem van...

"...Tudod én nem értek a szóból,tudod én
Fejjel megyek a falnak,
Én akkor is ugrom hogyha az előttem ugrók,
Egymás után halnak,
Tudod én nem így látom jónak,
Csak már változtatni késő,
És úgysem bírnám ki,
hogy ne az enyém legyen 
A végső szó!

Lassan mindent jobban tudtok nálam,
Kösz szépen de nem kérdeztem senkit,
Mér' zavar ha megvonom a vállam,
Csak nehogy azt mond, hogy te vagy aki 
tényleg önzetlenül segít."

 Mert ez egy nagyonnagy igazság, csak úgy, mint a szám.

Here's a little song I wrote,
You might want to sing it note for note,
Don't worry, be happy

In every life we have some trouble,
When you worry you make it double
Don't worry, be happy

Don't worry, be happy now
Don't worry, be happy (4x)

Ain't got no place to lay your head,
Somebody came and took your bed,
Don't worry, be happy

The landlord say your rent is late,
He may have to litagate,
Don't worry (small laugh) be happy,

Look at me im happy,
Don't worry, be happy

I give you my phone number,
When your worried, call me,
I make you happy

Don't worry, be happy

Ain't got no cash, ain't got no style,
Ain't got no gal to make you smile
But don't worry, be happy

Cos when you worry, your face will frown,
And that will bring everybody down,
So don't worry, be happy

Don't worry, be happy now
Don't worry, be happy (4x)

Now there this song i wrote
I hope you you learned it note for note
Like good little children

Don't worry, be happy

Listen to what I say
In your life expect some trouble
When you worry you make it double
Don't worry, be happy
Be happy now

Don't worry, be happy (5x)

Don't worry, don't worry, don't do it,
Be happy,put a smile on your face,
Don't bring everybody down like this

Don't worry, it will soon pass whatever it is,
Don't worry, be happy,
I'm not worried.

És tök jó, mert én most csak ülök itt a gép előtt és örülök a fejemnek, meg annak, hogy élek, és hogy Ő is van nekem (=

 Akkora hévvel ültem ide le, hogy márpedig most fúú, és különben is, majd jól posztot fogok írni, de mire eljutottam az adminfelületig, elúszott minden ihletem. Fúú...

De legalább rájöttem - ebben a pillanatban -, hogy miért is nem írtam cirka egy hónapja. Álmos vagyok. Mindig. Mindenhol. Mindenkivel.

És az álmos állapottal nálam kéz a kézben jár a fáradtság is. A fáradtság türelmetlenséget és kedvetlenséget eredményez. Azok pedig poszt-nem-írást.

Pedig a téma meglenne - kimeríthetetlen forrást nyújt kedvesem szerény személye, meg a találkozásaink, de valahogy nem érzek hozzá kedvet. Írjam le? Minek? Osszam meg a legapróbb, igazából jelentéktelen, mégis fontosnak tűnő részleteket? Kivel? Mert az egész JAB (Jön A Balázs; jobb nevet nem találtam rá, mert a "randi" olyan broáf, a "találkozás" meg az ufókra meg Spielbergre emlékeztet) nem is áll másból, mint aprócska részletekből, amik összevissza, kibogozhatatlanul kusza szálakkal gabalyodnak egymásba, és ahhoz, hogy egyet felidézhessek, másik 10-et kéne elmesélnem hozzá. Tehát; nem sztorizok. Legyen elég annyi, hogy igazán giccsesek vagyunk; amolyan igazi gerlepár :D De ha az ember nem kívülről nézi, piszok boldogító dolog tud lenni, ráadásul még mókás is. A kiegyensúlyozottság jegyében mégis vele kacarászom és hülyülök a legtöbbet, nyilván ez az alattomos csikizéseknek, a hasonlóan idióta beállítottságú humornak tudható be (hogy értsétek, mennyire hülyék vagyunk így kettecskén, két szó, sztorit nem fűzök hozzá; pocok-Tajgetosz és erény-kezeslábas).

Ma volt az első kisebb kiruccanásom Vele; szüleim valami csoda folytán leengedtek Körmendre. Jó, oké, tudom. Körmend innen van vagy 20 percre busszal-vonattal, de akkor is. Nagy szó. Az ember lánya kétségbeesetten csápol nagyobb szabadságért, nem csoda hát, ha ennyire örülök neki. Nem is beszélve arról, milyen jó volt a vonaton majdnem-aludni összebújva. Az ölelése a világ legfinomabb, legkényelmesebb helye, maga a Nirvána. Pláne, ha "jófiú" módjára nem csikiz meg. Mert ott megszűnik minden, az orromat betölti a fenomenálisan finom illata és az egész tér-idő kontinuum egy nagy rózsaszín, ragacsos masszává olvad össze, ahol rohadtul nem számít semmi. Csak ő. Meg hogy milyen agyelhagyó érzés hozzábújni.

A személyes Nirvánámhoz elvont zene passzol; méghozzá Red Hot Chili Peppers (=

Eredetileg ezt akartam berakni; mert ezzel a számmal indítottam, miután bekapcsoltam a gépet. Egy nagy szívszerelmem-film betétdala, egy Beatles-feldolgozás. Aztán 2. meghallgatás után ráuntam, pedig a szövege nagyon passzol, és inkább My Friendsből meg Under The Bridge-ből összeraktam egy elvont, mélázós-filózós lejátszási listát és vártam az Ihletet.

Most pedig, hogy ezeket az üres és semmitmondó hülyeségeket legépeltem, megint elcsitult a lelkiismeretem egy hónapra, és már nem akadályozza meg, hogy békés álmom legyen. Az alvás mégis kérdéses, hiszen még mindig érzem magamon az illatát, így meg a bánatba nem fogok elaludni nap folyamán már, mert annál sokkaljobbanpiszkosul hiányzik most, meg máskor is, meg mindig. Segáz :D

Majd meglátjuk, ki győz - a szerda reggel óta tartó szüntelen álmosság, vagy a hiányérzet.

Tsók

 Annyira rossz volt. Csak ott álltam hulla szerencsétlenül (szerinte édesen -.-"), néztem a dzsuvás ablakokon kiszűrődő neonok hívogató, puha sárgás fényét, meg a piros hátsó lámpákét, amik rohamosan távolodtak és nagyon nem akaródzott elmennem az állomásról, pedig már a fagyhalál kerülgetett.
És minden alkalommal egyre nehezebb lesz, pedig most nem is kell két teljes hetet várnom arra, hogy újra lássam. Mégis, bár ezzel a kijelentéssel ki fogom csapni a giccsfaktort, szó szerint olyan volt, mintha kiszabtak volna belőlem egy darabot. Nagyon bizarr érzés. Hirtelen minden értelmét veszti és teljesen tök mindegy, hogy merre vagyok épp, mire érek haza, mit csinálok majd otthon. Egyedüli vigaszom néhány képsor az együtt töltött délutánról, mondatfoszlányok és hogy végre-valahára fel tudom idézni az illatát. Az arcát még mindig nem :D Megvan minden kis részlete, a színváltós szeme, ami néha a legeslegszebb zöldet tudja produkálni, a szája, az orra, a haja, meg a többi, és mégsem tudom összerakva magam elé képzelni. Najó, van egy emlékképem még piszok régről, amikor szeptember közepe táján lejött ide szombaton. Kinn ácsorogtunk a kézművesbolt előtt, miközben a fülembe biggyesztettem a tőle kapott kisbaltát. Én hálám jeleként adtam neki egy puszit, ő meg rám mosolygott azzal a jellegzetes cica-mosolyával. Ez az egy kép eléggé tisztán meg van, mákomra.

"sötét van, akkor
amikor vége van
rohadt sötét
mer' a szem csukva van
belül meg mindegy
milyen fények égnek
súgd meg a terved
én meg az enyémet..."

Pénteken gigászi szerencsémnek, kivételesen segítőkész hugicámnak és a drágaságos Adriánnak, Lillának és Ginának (akik nagyon aranyosan aggódtak értem) köszönhetően 30Y koncerten tombolhattam, pedig lázas voltam meg émelyegtem összevissza. De kijöttek velem levegőzni, ha kértem, szó szerint támogattak, amikor elszédültem egy pöppet, meg kicibáltak az eszementül pógozó tömegből, hogy akkor A Csokit már ne is említsem (=

Tényleg; hugica külön kérésére (aki a mai nap folyamán a bálnabucii nevet fogja a magáénak tudni, rejtély, miért) itt van egy bónusszám, hogy megint le legyetek terhelve:

Megint csinálom a semmit
és szaggat a lelkemben tátongó üresség
pedig most együtt vagyunk
talán pont ezért még nehezebb
kivárni azt a 10 napot
és most mindenki azt hiszi
hogy verset írok vagy
dalszöveget, pedig
nem is; csak sűrűn
nyomkodom az entert.

Nna ennyire vagyok lezsibbadva. Szóval most megyek és széttakarítom magam. Vagy alszom egyet.

Tsók (=

 Az egész világ a feje tetejére állt. Én meg csak pislogok, mint valami hülye és nem bírom követni az eseményeket.

Persze, vannak olyan furcsaságokhoz, amikhez soha nem fogok tudni hozzászokni, pl. a Balázsos kérdéskör. Hogy miért engem, mivel érdemeltem meg, mit lát bennem stb. Nem akarom feszegetni a témát, úgyis elsütöttem már párszor. Ugyanilyen megszokott-megszokhatatlan az érzelemvilágom. Mert azóta a bizonyos sötét nap óta, amikor szétmentünk... Nehéz ezt leírni és a Gergőnek is szerencsétlenkedtem egy sort mire el tudtam érthetően magyarázni, de megpróbálom itt is. Kérdeztem a Balázstól, hogy ugyan, mit eszik rajtam, és ő szépen ki is fejtette. Aztán visszakérdezett. Nekem meg ott pörögtek a dolgok az agyamban, de nem bírtam őket mondatokká formálni. Ez volt múlt hétfőn. Úgyhogy rávetettem magam a témára, és egész nap ezen töprengek. Mert igazából mindene tetszik.
- De mi az a minden?
- Hát úgy minden-minden.
A külseje és a belseje. A lénye. Mindene.

Szóval ez volt hétfőn. Büszke vagyok magamra, mert kicsit előbbre jutottam a témában. De a lényeg a lényeg; azzal a szakítással kiveszett belőlem személyiségem amúgy is aprócska hányadát képező romantikus én, meg a gyengéd(ebb) érzelmek. Mert düh, keserűség, harag, dac és tombolás az maradt bőven, talán még fel is erősödtek. De hogy én gyengéden, sőt mi több; szerelmesen érezzek bárki iránt; na az teljesen elképzelhetetlen volt. Leszámítva persze azt a kétségbeesett vágyódást iránta.
És most páraknak eszébe juthatott a Matyi. Egyszer és mindenkorra szeretném tisztázni a dolgokat: azzal, hogy Szőcén félresmároltam, nem tudtam többé szeretni. Az októberi akcióm pedig egy kétségbeesett próbálkozás volt csak, hogy elfelejtsem a Balázst. Hát, elég naív vagyok, azt meg kell hagyni. Nyilván, boldog voltam, mert átvertem magam. De nem tartott sokáig, és be kellett látnom, hogy ez elég szánalmas próbálkozás részemről.
Így talán egy fokkal érthetőbb, legalább is életem ezen apró szakasza.

De, visszatérve az eredeti témához; vannak más, egészen bizarr, sőt, elmebeteg furcsaságok is. Szinte az összes ismerősöm (vagy inkább barátom) kezd kivetkőzni magából. Drága Jennie-m egy nála kb. 40 centivel magasabb rasztával jár. Elég komikusan festenek együtt. A pici, darkpony-manga-rockos Jennie és a létra, full raszta srác... Mindegy, az ő dolguk. Az Adrián kijelentette, hogy emo lesz, fájdalma kinyilatkoztatásaként. Közöltem vele, hogy ehhez tornacsukát és szűk farmernacit kéne hordania a capoeirás szabadidőgatyók helyett. De mondta, hogy tisztában van vele, hát ráhagytam a dolgot. A Hanna is olyan fura. Mintha nem is ebben a világban lenne, vagy nem tudom. Kedvenc punkom is eléggé emocionális beállítottságú lett az utóbbi időben, immár állandó jellegű problémája lett egy osztálytársa-barátja-barátnője, akivel elég változatos a viszonyuk. Szívem csücske pedig állandóan vigyorog, maga se tudja miért. Bár ezt nem látom, de biztos benne, hogy hülyének nézik érte, mert tőle ez teljesen szokatlan.

Olyan, mintha nem a saját világomban élnék, hanem egy tini-ponyvába csöppentem volna, ahol az író ráncigálna ide-oda, a hétköznapokban teljesen valószerűtlen eseményekbe.

Mindegy, majd lesz valahogy. Amíg azzal a tudattal feküdhetek le, hogy a Balázs a párom, és van egy-két ember, akire hajnali háromkor is számíthatok, túlélek mindent.

Tsók

Ui.: tessék, egykis lelkizős zene:

 Konkrétan kurvára elegem van mindenkiből és mindenből. Elfogok költözni innen a rossebbe. Akár a híd alá. Bárhova. Csak innen el.
Balázsról semmit se tudok, és még fel se hívhatom, mert harci állapotok uralkodnak nappaliba, úgyhogy rohadhatok benn a szobámban (nem mintha amúgy nem azt tenném), és apám meg most kajak nem fogja odaadni, mert kölcsönösen rühelljük egymást. Pöpec.
A legjobb barátnőm létezni megszűnt, Hanna át lett rakva az "Osztálytárs-haver" kategóriába. Túl különbözőek vagyunk.
Gergő - róla se tudok semmit. Szerintem legalább egy hete nem beszéltünk. De nem is tudnék neki mit mondani.
Adriánnak ma meg befestettem a haját, meg megmostam (no comment...), aztán jött ő is edzésre, de ugye én leléptem, mert elegem lett, ő meg ott maradt. Nem kell. Úgyse tudna rajtam segíteni.
Jenni piál, elérhetetlen, meg nem is kísérleteztem vele, még vh szintjén sem. Neki sincs pénz a telóján, akkor meg minek?

Szóval... Fuck off, meg egyébként is!

 Szar a kedvem. Mert: 1: szarul érzem magam, hogy amerrefelé alakul a dolog, már ami a Hannáékat illeti, 2: ennek ellenére/ráadásul iszonyatosan depis számot hallgatok (úgy kell nekem, de egyszerűen nem bírok neki ellenállni, annyira szép...) 3:megint punnyadok és bámulok magam elé, márpedig az ilyesmi nekem szigorúan tilos. Ja és persze a negyedik mégis leglényegesebb ok: hiányzik a Balázs :$

 Szeretlek titeket!

De komolyan. Még egy ilyen hűséges olvasóközönséget, mint ti... Csók, amiért nem mondtok le rólam, és lelkesen várjátok az újabb posztot. Vagy nem.

Jááááááj...
Még rohadt régen, azt írtam, hogy mennyire boldog vagyok. Nnna. Az nudli ehhez képest. Egyszerűen... Nem tudom. Szerintem ez maga a Tökéletes Életérzés, amit hőn áhítottam.

Az eufóriától csöpögő bevezető után következzen a kézzelfogható(bb) tények. Végre valahára, több, mint egy hónap agyrágó várakozás után, a Balázs lejött Szombathelyre. És olyan történt, mint még soha; beszélgettünk. Sokat. Mindenről. Mintha be akartuk volna pótolni az eddigi alkalmakat, amikor csak néztük a másikat, halál zavarban kétfelől is, mert egy: csakúgy zavarban voltam én is, meg ő is; kettő: azért is, mert gőzünk se volt, miért vagyunk zavarban.
Piszok sokat könnyebbedett a lelkem, hogy feltehettem az életbevágóan fontos kérdéseim némelyikét. Mert eddig (mind a két alkalommal) csak ott visszhangoztak az agyamban, és már majd' meghaltam, de nem bírtam megkérdezni. Hátigen. Ősz óta valami félrekattant az agyamban, és minden lényeges dolgot - érzést csak hagytam fel-alá tévelyegni a fejemben, és a világért nem mondtam volna ki senkinek. Vagy max a Hannának. Aztán újévkor még inkább félrekattant az a valami, ennek következtében teljesen hibásan működök. Minden lényegtelen kis hülyeséget válogatás nélkül kinyögök, de a fontos dolgok a torkomon forrnak. A fontos érzések bennrekednek, én pedig kétségbeesetten igyekszem őket kinyögni, és most már néha sikerül is. Példa erre a keddi telefonálás. Azt kérdezte, nem néznek-e hülyének a barátaim. Mivel én természetesen félreértettem, lelkesen feleltem, hogy nem, mivel a baráti köröm elég aprócska létszámú. Ők meg elfogadnak ilyen gyökérnek. De felvilágosított, hogy ő a távkapcsolatra értette. Azt feleltem, nem. Ők tudják, mennyire fontos... - és itt elakadtam, és csak hosszas nehézségek árán sikerült kinyögnöm az egész mondatot: - Ők tudják, mennyire fontos vagy nekem.

De ma is. Olyan fura. Szeptemberben én, a kis naiv, gyökér idióta szívem szerint a Főtér kellős közepén ordítoztam volna, mennyire szeretem. Apropó, szeptember. Hátizé... Nem csak én könnyebbültem meg szerintem. Balázs is mesélt egy-két olyan dolgot, amit valahol mindig is sejtettem, és a beépített szarjelzőm is állandóan rikoltozott, mégse törődtem vele eléggé.
De érdekes dolgokat tudtam meg. Olyan volt, mintha engedte volna, hogy kicsit körüllessek a buksijában. Amin mellesleg képtelen vagyok átlátni. És valahogy... annyira evidens volt, mégis meresztem most picit a szemem. Ennyire vak lettem volna?! Ez bosszant is egy pöppet, de furcsamód fülig ér a szám. A szeptember az valóban nagyon bizarr és irracionális volt. De vége. Vége a végigszenvedett októbernek, novembernek, és a decembernek is, amikor már majdnem feladtam a reményt, aztán jól elhatároztam, hogy ha belehalok, akkor is visszaszerzem. Átevickéltünk (immár többes számban) a januáron és a februáron is, és az egész, hogy együtt járunk, hogy ő az enyém, és én az övé vagyok - abszolút hihetetlen volt. Legalább annyira, mintha a hugica megadná nekem a kellő tiszteletet. Értelmetlen és halál logikátlan lenne. Mint ez.

És most lejött ide. És beszélgettünk, és jól megnyílt nekem. És az egész valósággá vált. Hitelessé. Immár van értelme. Abszolút szabályosan létezik, nem csak holmi elméleti síkokon. Én pedig csak pislogok, hogy a tökéletesség, amiért annyit csápoltam hasztalan, az ölembe pottyant.
És ezzel minden más értelmet nyert. Minden csók, érintés, mosoly és nézés. Immár tartalommal bírnak.

Ez az, csak így tovább. Aki végig bírta olvasni a fenti tömény ömlengést, annak kijár a "Hűséges Olvasók Gyémántkeresztje". Vagy valami hasonló.
Úgyhogy, most töklogikus szerkezeti felépítés hagyományához tartva magam, a poszt közepén megmagyarázom a címet is (=

Afélfülbevalós plüssfarkas alatt értsetek egy kb. 10 centis, kék, IKEA-s farkast fekete gombszemekkel. Mivel kreativitásom határtalan, a régesrég beígért fekete, szilikon, tüsis fülest belebiggyesztettem hosszas erőlködés során a farkas egyik fülébe.

Ami pedig Ózékat illeti; a Balázs azt mondta, hogy megtanítottam érezni. Én pedig mosolyogva feleltem: "És akkor Óz szívet adott a bádogembernek...".

De basszus... Annyira... boldog(?) vagyok. Nem is boldog, ez nem jó ide. Megint egy újabb, hulla ismeretlen érzés. Egyszerűen minden tökéletes. Ugyan kissé bizarr, de ami most zuhog szó az agyamban, az az "új".
Egy új érzés, és gőzöm sincs, mihez kezdjek vele.

A totális káosz, és a meglepett, pozitív értetlenség mellé benyomorítok egy számot, plusz, mert annyira jó, a szövegét is. A változatosság kedvéért magyar.

Most már el fog múlni
Nem lesz semmi baj
Jobb lesz és aztán kicsit
Megint jobb lesz
Régóta fontos hogy vagy
Mindegy mit akar
Az a sok ellenség akit
Neked ereszt

Az élet de én vagyok az őrangyalod
Kezemben felhúzott kalasnyikov ragyog
A nap kel fel éppen a hátam mögött
Nagy fehér szárnyakkal ott körözök

A szobádban éjszaka
Te álmodsz és fasza
Dolgok pörögnek végig az agyadon
Éppen lepkét kergetsz amikor
Felkelt a suhogó szárnyam árnya a faladon

De ne félj ez én vagyok az őrangyalod
Kezemben felhúzott kalasnyikov ragyog
A nap kel fel éppen a hátam mögött
Nagy fehér szárnyakkal körözök ott

Ne félj ez én vagyok az őrangyalod
Azt szeretnénk hogy neked ne legyen semmi bajod
Sőt inkább jobb legyen mint a többinek
Senkit ennyire nem szerettek (A Földön)
Mindent szeretsz majd 
Minden meglesz párszor
Mások által szépnek mondott életed lesz
Aztán kilépek majd a fehér angyalcájgból
És felhúzom a szőrös patás másik jelmezt

De ne félj ez is én vagyok az őrangyalod
Ne tegyél hirtelen mozdulatot 
Tudod kezemben felhúzott
Kalasnyikov ragyog.

A klipp pedig imádnivaló, mert egy nagykedvenc filmemből lett összevágva. A Kontroll egyszerűen zseniális alkotás de kb. most értettem meg teljesen, amikor elolvastam egy-két értelmezést jutyúbos hozzászólások formájában itt. Kicsit kusza így összeömlesztve az egész, de prímán megvilágosodhatsz nagyon lényeges részletekről is.

És hogy körvonalazódjon kissé, mit is érezhettem szombat hajnalban, amikor már a hajamat téptem, hogy "mikor lesz már délutááán?!", íme még egy álomszép szám:

Itt egy részlet a szövegből:
"And if you go, I wanna go with you
And if you die, I wanna die with you"

Éééés egy utolsó, ezzel búcsúzom. Különben ezt a számot nyomtam be a zenelejátszóba, amikor Velemben voltunk túrázni és beugrottunk egy cuki kocsmába egy-néhány karatéssal téliszünetbe. És akkor is miatta választottam ezt, meg a Nothing Else Matters-t. És jogilag ezt hallottuk ma egy kávézóféleségben melegedve. Rohadtul nem a számra figyeltem, így az emlékeim eléggé homályosak. Kb. annyi rémlik, hogy valami ismerősnek tűnő számot hallottam meg hirtelen, Balázs meg kijelentette, hogy most már Metallica is van, úgyhogy minden tökéletes. Aztán közös erővel megállapítottuk, hogy ez bizony a The Unforgiven, és nem a One. Hosszas variálás után szerintem ez a három (rész?) közül:

Najóó... Szép álmokat és tsók

Ui.: a Gergő küldött egy számot egy bandától, akik konkrétan furák. A nevük Wampire Weekend. Itt van egy szám (nem vagyok ép, hogy így leterhellek titeket zeneileg):

Najó, tényleg lelépek, mert nem hiszem, hogy egészséges, ha ilyen keveset alszom, szóval pápá!

Uii: A Gergő különben valamilyen rejtélyes oknál fogva cirka éjfélkor esett fel msn-re, így még éppen meg tudtam neki mutatni a posztot, amikor menni készült, Arra a kérdésemre, miszerint nem lett-e túl sok, azt felelte, hogy "ilyenkor? de k*rva sok :D" De csak mert késő van. A terjedelemért meg bocsi attól is, aki épkézláb időpontban olvassa, és meg kell szenvednie a tetemes karakter-mennyiséggel.

Most tényleg megyek. Puszaa :D

 "sokszoros pff-ek és fuck off-ok úsznak a szájig érő rózsaszínű sárban... a mai (le)szereplésetek pedig no comment... -.-" "

Jaa. Merthogy kissé depisek vagyunk. De sebaj. Hiszen az embernek arra vannak a barátai, hogy... Milyen barátai?!
Semmilyen barátai. A kedvenc öcsém-bátyám-nemtudommim Gergővel elvétve futunk össze, akkor is csak msn-en, a csütörtökre beígért pirózás is el lett halasztva, mert csurom víz minden. Pedig annyira bírom azt a hülye, punk fejét, hogy az már giccses. Bezzeg, ha vér szerinti öcsém lenne, tuti gyepálnánk egymást.
Másik barátom, az meg...

A barátom rám néz a buszon, hogy aztán hátat fordítva pofázhasson egy csajjal. Mert az biztos nagyon fontos. Hiszen én a táskámnak foglaltam azt a helyet magam mellett, még véletlenül se neki, hogy odaülhessen mellém.
Persze, ez még önmagában nem lenne főben járó vétek, mert mire odaérünk a sulihoz, ki is duzzogom magam. De, amikor ránevetek, hogy "Na ki van itt?" kissé csípős éllel, és éppen mesélni kezdenék neki valamit, átnéz a vállam fölött, mintha ott se lennék, és visít valamit egy csajnak.
Ezen a ponton határoztam el, hogy a buszmegállótól a suliig vezető kétperces utat egymagam teszem meg.
A(z igenis hatványozottan) gólyalábaimnak köszönhetően percekkel előbb beértem, mint ő meg az egyszemélyes sleppje. A padunkon szétszórva a holmim, a lábamat magam mellé húzva gömbölyödöm össze a széken, mint általában, a dobhártyámat Prodigyvel szaggatom, hogy tompuljon kissé a harag éle. Ő is beér, elém áll, és ártatlan hangon kérdezi: "Miért rohantál el?" Az ártatlan hangnemhez szempillarebegtetés is társulhatott, habár nem láttam, mert a hajam teljes szélességében kitakarja a csajt.
- K*rvára mindegy. - morgom vissza neki a Marilyn Manson-os hangnememben. (Ez tömény dühöt, dacot, pesszimizmust, iróniát, és legfőképpen cinizmussal álcázott keserűséget takar.) Erre fogja magát és mintha hiányoznék a suliból, odaül a fentebb "egyszemélyes slepp"-ként emlegetett csajhoz.

Szívem szerint sikoltozva rohantam volna ki a teremből. Földhöz vágtam volna két tányért. Betörtem volna egy ablakot, de az ujjaim is határozottan bizseregtek azért sóhajtozva, hogy a nyakára fonódva lilára fojtogassák.

Ám, mint már milliószor, a helyemen maradtam és lemásoltam a német házi maradékát. Irodalmon a tanár megint játszott velünk; le kellett írnom, hogy melyik a kedvenc napom a héten, és melyiket utálom a legjobban. A legjobb természetesen az, amelyiken láthatom a Balázst, de csak a hétfőt körmöltem le, azzal az indoklással, hogy vége a hülye hétvégének és végre nem kell otthon punnyadni. A legrosszabbhoz pedig azt, "amelyiken fel kell kelni". Gyűlölöm a reggeleket, felkelni 8 előtt szabályos kínszenvedést jelent. Általában ez a tény, hogy "nekem most fel kell kelnem, és használható állapotba kell bűvölnöm magam" okozza a borús kedvem is.

Hála az elhatározásomnak, miszerint akkor is tömény jókedvvel fogom túlélni a márc. 5-éig hátralévő egymilliárd napot, magamra erőszakoltam a jókedvet és betépett-eufórikusan vihorásztam a Kati megszólalásain és a "bélgörcsös víziló" kifejezésen, amibe ÉH-n botlottam bele tegnap.

Szóval egész végig jókedvem volt, leszámítva persze az okádék reggelt és a közlekedni nem-tudásom illetve az osztály ellenszenve miatt ért atrocitásokat, amikor a Képtárba mentünk, egy Capa(!) kiállításra.

Megbabonázva bámultam. Egyszerűen imádom a képeit. Lenyűgöző, mit ki nem tud hozni a háború szürke, fagyos kegyetlenségéből, milyen élettel tud megtölteni egy elmosódott katonákat ábrázoló, fekete-fehér képet, amin a kép felét az örvénylő, szürke égbolt tölti be. Zseniális.

Persze a sok kultúrára szomjas emberke végig pillanatok alatt végigrohant a kiállításon, hogy minél előbb hazaérhessen, és beszopódhasson a fészbe, meg az msn-be,  hogy elbújhasson a saját kis virtuális érzelmi világában.
Ez így kicsit erősre sikeredett ugyan, de nem érdekel. Nyilván, én is Facebook használó vagyok. Valóban, az msn-t is használom. Csakhogy; ha tudnék találkozni a barátaimmal, akkor nagyon magasról szarnék az összes közösségi oldalra meg hasonlóra, mert nem lenne szükségem semmire ahhoz, hogy beszélni tudjak azokkal, akik egy kicsit is számítanak.

Mivel ehhez a szakaszhoz félelmetesen jól passzol, kénytelen vagyok egy nem is olyan régen szerepeltetett számot beilleszteni:

Ha nem értenétek az okát, keresetek rá Zeneszövegen a fordításra.

Hogy kissé vidámabbra vegyem a hangot, két jó hírem is van; az egyik, hogy a blog megérte az egy évet, és erre piszok büszke vagyok. Márminthogy egy évig kitartottam valami mellett. Ez jó jel, még azt is meg merném kockáztatni, hogy talán kicsit érettebb lettem ezalatt az egy év alatt.
A másik számomra kedves hír, hogy életemben először (és valószínűleg nem utoljára) volt akinek "Boldog Valentin-napot" kívánhattam szívszerelemből. Azóta piszkosul pörgök, habár volt egy kis kavarodás a héten. Mivel egész hétfőn azt vártam, hogy a Balázs végre felhívjon és boldogvalentinapot kívánhassak neki, a komplett hétfő kiesett, és egyedül a hívásra emlékszem. Mintha lefeküdtem volna vasárnap este, és legközelebb hétfőn este tértem volna a tudatomhoz, amikor hívott. Ennek következtében meg voltam róla győződve, hogy kedden hétfő van, és egész nap ezzel a boldog tudattal járkáltam fel és alá, és még annak is örültem, hogy (kedden) de jó, hogy holnap még csak kedd (szerda) lesz. Szerdán ezért úgy keltem föl, hogy kedd van, ennek ellenére szerdai órarend szerint pakoltam be. Csütörtökön egész nap azon törtem a fejem, hogy ma milyen nap lehet. Mert kedd tuti nem, az már kétszer volt, szerda se, mert gyakszin rohadok, péntekhez még korán van, a hétvége is kizárt, akkor milyen nap lehet?
A kérdést nem sikerült megfejtenem, így jött el a péntek, amit viszont 100%-ig pénteknek éreztem. Mert a péntek az mindig szar, ez volt az az apróság, amiből behatároltam.

Okáá, belátom, a klipp tényleg kissé elmebeteg (még tőle is), szóval, ha nem nézitek meg, se hagytok ki semmit. De a poszthoz passzol, azért a választás.

Hmm... Szerintem egy darabig beéritek ezzel, hátha nem tudnék megint hosszabb ideig posztolni, téma vagy idő hiányában.

Tsók

Ehh... Ma akkora gyökérségeket követtem el, amik már tőlem is ijesztőek. Csak hogy néhány példát említsek; vettem csak puszta, múló hóbortból négy sóskiflit, mert hogy olyan jó ötletnek tűnt, bezzeg a szenyámat azt csak otthon ettem meg; viszont nem vettem semmi innivalót, ezért majdnem szomjan haltam, és beszlopáltam a Hannának csaknem a teljes üveg teáját. Matek-korepen már a másodfokú egyenlet képlete is komoly problémát okozott, pedig ez azon ritka kivételek egyike, amit még értek is. De a nap negatív csúcspontja egyértelműen a reggeli malőröm volt. Reggel halálosan büszke voltam magamra, mert sikerült időben kiérnem a buszmegállóba. Bár kissé furcsa volt kétszer annyit várni rá, de nem baj, csak lelkesen örültem továbbra is a fejemnek, hogy sikerült magam összeszedni időben. Beér a busz, srác veszi elő a bérletet, nekem meg elkerekedik a szemem - az én bérletem nem februári ám!

-.-"

Megjegyezném, kb. 9. eleje óta busszal járok suliba, tehát nem, nem arról van szó, hogy nem tudtam, meddig érvényesek a bérletek.

Egyszerűen csak ennyire fáradt vagyok (=

De a pláne a dologban az, hogy a 25-30 perces gyalogút során meg sem fordult a fejemben, mekkora hülye is vagyok tulajdonképpen. Nyilván lefoglalt a vacogás és hogy a fülem fagyási sérülést akart szenvedni.
Úgyhogy szegény, a hülyeségeimre némiképp felkészületlen Hannáéknak kellett felvilágosítani, miszerint a bérlet köv. hó 5-éig jó.

o.O

Azt hittem, ott helyben agyf*szt kapok. Szóval most komolyan azért kellett nekem 25 rohadt percen keresztül fagyoskodnom suliba menet, mert fene nagy kialvatlanságomban teljesen szét vagyok csúszva?
Hát igen.
Egész nap ezen sóhajtoztam meg vihorásztam :D Hogy lehetek ekkora gyökér...

Najó, kaptok még egy számot, aztán én el is távozom, mert jogilag fizika-kiselőadás ügyén kértem el anyától a gépet. Aminek jobb esetben is csak a fele van meg és igencsak távol áll még a nyomtatható verziótól...

Azért néhány pozitívumot is kaptok, habár nyilván számotokra az eddigiek is elég szórakoztatóak lehettek. Ma úgy írtam meg 100 %-osra a német szódogát, hogy tegnap leírtam a szavakat a szótárba, ma reggel pedig kb. fél percben átfutottam őket. Jó, oké, csak 20 kérdeztek a 89-ből, de attól még az ötös az ötös. Pláne, ha be is írják :D
A másik pozitívum, ami viszont egyáltalán nem elhanyagolható; 1 hónaposak vagyunk.
El se hiszem. Igazából fogalmam sincs, mire számítottam, de biztosan nem erre. (Márminthogy megérjük az 1 hónapot.) Inkább csak örülök minden egyes napnak, amíg kinn van fészen, hogy ő a párom (=

Öhmm... Lassan megyek, hátha most majd sikerül kialukálnom magam, péntek óta először, már nagyon ideje lenne...

Tsók