Szeretlek titeket!

De komolyan. Még egy ilyen hűséges olvasóközönséget, mint ti... Csók, amiért nem mondtok le rólam, és lelkesen várjátok az újabb posztot. Vagy nem.

Jááááááj...
Még rohadt régen, azt írtam, hogy mennyire boldog vagyok. Nnna. Az nudli ehhez képest. Egyszerűen... Nem tudom. Szerintem ez maga a Tökéletes Életérzés, amit hőn áhítottam.

Az eufóriától csöpögő bevezető után következzen a kézzelfogható(bb) tények. Végre valahára, több, mint egy hónap agyrágó várakozás után, a Balázs lejött Szombathelyre. És olyan történt, mint még soha; beszélgettünk. Sokat. Mindenről. Mintha be akartuk volna pótolni az eddigi alkalmakat, amikor csak néztük a másikat, halál zavarban kétfelől is, mert egy: csakúgy zavarban voltam én is, meg ő is; kettő: azért is, mert gőzünk se volt, miért vagyunk zavarban.
Piszok sokat könnyebbedett a lelkem, hogy feltehettem az életbevágóan fontos kérdéseim némelyikét. Mert eddig (mind a két alkalommal) csak ott visszhangoztak az agyamban, és már majd' meghaltam, de nem bírtam megkérdezni. Hátigen. Ősz óta valami félrekattant az agyamban, és minden lényeges dolgot - érzést csak hagytam fel-alá tévelyegni a fejemben, és a világért nem mondtam volna ki senkinek. Vagy max a Hannának. Aztán újévkor még inkább félrekattant az a valami, ennek következtében teljesen hibásan működök. Minden lényegtelen kis hülyeséget válogatás nélkül kinyögök, de a fontos dolgok a torkomon forrnak. A fontos érzések bennrekednek, én pedig kétségbeesetten igyekszem őket kinyögni, és most már néha sikerül is. Példa erre a keddi telefonálás. Azt kérdezte, nem néznek-e hülyének a barátaim. Mivel én természetesen félreértettem, lelkesen feleltem, hogy nem, mivel a baráti köröm elég aprócska létszámú. Ők meg elfogadnak ilyen gyökérnek. De felvilágosított, hogy ő a távkapcsolatra értette. Azt feleltem, nem. Ők tudják, mennyire fontos... - és itt elakadtam, és csak hosszas nehézségek árán sikerült kinyögnöm az egész mondatot: - Ők tudják, mennyire fontos vagy nekem.

De ma is. Olyan fura. Szeptemberben én, a kis naiv, gyökér idióta szívem szerint a Főtér kellős közepén ordítoztam volna, mennyire szeretem. Apropó, szeptember. Hátizé... Nem csak én könnyebbültem meg szerintem. Balázs is mesélt egy-két olyan dolgot, amit valahol mindig is sejtettem, és a beépített szarjelzőm is állandóan rikoltozott, mégse törődtem vele eléggé.
De érdekes dolgokat tudtam meg. Olyan volt, mintha engedte volna, hogy kicsit körüllessek a buksijában. Amin mellesleg képtelen vagyok átlátni. És valahogy... annyira evidens volt, mégis meresztem most picit a szemem. Ennyire vak lettem volna?! Ez bosszant is egy pöppet, de furcsamód fülig ér a szám. A szeptember az valóban nagyon bizarr és irracionális volt. De vége. Vége a végigszenvedett októbernek, novembernek, és a decembernek is, amikor már majdnem feladtam a reményt, aztán jól elhatároztam, hogy ha belehalok, akkor is visszaszerzem. Átevickéltünk (immár többes számban) a januáron és a februáron is, és az egész, hogy együtt járunk, hogy ő az enyém, és én az övé vagyok - abszolút hihetetlen volt. Legalább annyira, mintha a hugica megadná nekem a kellő tiszteletet. Értelmetlen és halál logikátlan lenne. Mint ez.

És most lejött ide. És beszélgettünk, és jól megnyílt nekem. És az egész valósággá vált. Hitelessé. Immár van értelme. Abszolút szabályosan létezik, nem csak holmi elméleti síkokon. Én pedig csak pislogok, hogy a tökéletesség, amiért annyit csápoltam hasztalan, az ölembe pottyant.
És ezzel minden más értelmet nyert. Minden csók, érintés, mosoly és nézés. Immár tartalommal bírnak.

Ez az, csak így tovább. Aki végig bírta olvasni a fenti tömény ömlengést, annak kijár a "Hűséges Olvasók Gyémántkeresztje". Vagy valami hasonló.
Úgyhogy, most töklogikus szerkezeti felépítés hagyományához tartva magam, a poszt közepén megmagyarázom a címet is (=

Afélfülbevalós plüssfarkas alatt értsetek egy kb. 10 centis, kék, IKEA-s farkast fekete gombszemekkel. Mivel kreativitásom határtalan, a régesrég beígért fekete, szilikon, tüsis fülest belebiggyesztettem hosszas erőlködés során a farkas egyik fülébe.

Ami pedig Ózékat illeti; a Balázs azt mondta, hogy megtanítottam érezni. Én pedig mosolyogva feleltem: "És akkor Óz szívet adott a bádogembernek...".

De basszus... Annyira... boldog(?) vagyok. Nem is boldog, ez nem jó ide. Megint egy újabb, hulla ismeretlen érzés. Egyszerűen minden tökéletes. Ugyan kissé bizarr, de ami most zuhog szó az agyamban, az az "új".
Egy új érzés, és gőzöm sincs, mihez kezdjek vele.

A totális káosz, és a meglepett, pozitív értetlenség mellé benyomorítok egy számot, plusz, mert annyira jó, a szövegét is. A változatosság kedvéért magyar.

Most már el fog múlni
Nem lesz semmi baj
Jobb lesz és aztán kicsit
Megint jobb lesz
Régóta fontos hogy vagy
Mindegy mit akar
Az a sok ellenség akit
Neked ereszt

Az élet de én vagyok az őrangyalod
Kezemben felhúzott kalasnyikov ragyog
A nap kel fel éppen a hátam mögött
Nagy fehér szárnyakkal ott körözök

A szobádban éjszaka
Te álmodsz és fasza
Dolgok pörögnek végig az agyadon
Éppen lepkét kergetsz amikor
Felkelt a suhogó szárnyam árnya a faladon

De ne félj ez én vagyok az őrangyalod
Kezemben felhúzott kalasnyikov ragyog
A nap kel fel éppen a hátam mögött
Nagy fehér szárnyakkal körözök ott

Ne félj ez én vagyok az őrangyalod
Azt szeretnénk hogy neked ne legyen semmi bajod
Sőt inkább jobb legyen mint a többinek
Senkit ennyire nem szerettek (A Földön)
Mindent szeretsz majd 
Minden meglesz párszor
Mások által szépnek mondott életed lesz
Aztán kilépek majd a fehér angyalcájgból
És felhúzom a szőrös patás másik jelmezt

De ne félj ez is én vagyok az őrangyalod
Ne tegyél hirtelen mozdulatot 
Tudod kezemben felhúzott
Kalasnyikov ragyog.

A klipp pedig imádnivaló, mert egy nagykedvenc filmemből lett összevágva. A Kontroll egyszerűen zseniális alkotás de kb. most értettem meg teljesen, amikor elolvastam egy-két értelmezést jutyúbos hozzászólások formájában itt. Kicsit kusza így összeömlesztve az egész, de prímán megvilágosodhatsz nagyon lényeges részletekről is.

És hogy körvonalazódjon kissé, mit is érezhettem szombat hajnalban, amikor már a hajamat téptem, hogy "mikor lesz már délutááán?!", íme még egy álomszép szám:

Itt egy részlet a szövegből:
"And if you go, I wanna go with you
And if you die, I wanna die with you"

Éééés egy utolsó, ezzel búcsúzom. Különben ezt a számot nyomtam be a zenelejátszóba, amikor Velemben voltunk túrázni és beugrottunk egy cuki kocsmába egy-néhány karatéssal téliszünetbe. És akkor is miatta választottam ezt, meg a Nothing Else Matters-t. És jogilag ezt hallottuk ma egy kávézóféleségben melegedve. Rohadtul nem a számra figyeltem, így az emlékeim eléggé homályosak. Kb. annyi rémlik, hogy valami ismerősnek tűnő számot hallottam meg hirtelen, Balázs meg kijelentette, hogy most már Metallica is van, úgyhogy minden tökéletes. Aztán közös erővel megállapítottuk, hogy ez bizony a The Unforgiven, és nem a One. Hosszas variálás után szerintem ez a három (rész?) közül:

Najóó... Szép álmokat és tsók

Ui.: a Gergő küldött egy számot egy bandától, akik konkrétan furák. A nevük Wampire Weekend. Itt van egy szám (nem vagyok ép, hogy így leterhellek titeket zeneileg):

Najó, tényleg lelépek, mert nem hiszem, hogy egészséges, ha ilyen keveset alszom, szóval pápá!

Uii: A Gergő különben valamilyen rejtélyes oknál fogva cirka éjfélkor esett fel msn-re, így még éppen meg tudtam neki mutatni a posztot, amikor menni készült, Arra a kérdésemre, miszerint nem lett-e túl sok, azt felelte, hogy "ilyenkor? de k*rva sok :D" De csak mert késő van. A terjedelemért meg bocsi attól is, aki épkézláb időpontban olvassa, és meg kell szenvednie a tetemes karakter-mennyiséggel.

Most tényleg megyek. Puszaa :D

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.