Akkora hévvel ültem ide le, hogy márpedig most fúú, és különben is, majd jól posztot fogok írni, de mire eljutottam az adminfelületig, elúszott minden ihletem. Fúú...

De legalább rájöttem - ebben a pillanatban -, hogy miért is nem írtam cirka egy hónapja. Álmos vagyok. Mindig. Mindenhol. Mindenkivel.

És az álmos állapottal nálam kéz a kézben jár a fáradtság is. A fáradtság türelmetlenséget és kedvetlenséget eredményez. Azok pedig poszt-nem-írást.

Pedig a téma meglenne - kimeríthetetlen forrást nyújt kedvesem szerény személye, meg a találkozásaink, de valahogy nem érzek hozzá kedvet. Írjam le? Minek? Osszam meg a legapróbb, igazából jelentéktelen, mégis fontosnak tűnő részleteket? Kivel? Mert az egész JAB (Jön A Balázs; jobb nevet nem találtam rá, mert a "randi" olyan broáf, a "találkozás" meg az ufókra meg Spielbergre emlékeztet) nem is áll másból, mint aprócska részletekből, amik összevissza, kibogozhatatlanul kusza szálakkal gabalyodnak egymásba, és ahhoz, hogy egyet felidézhessek, másik 10-et kéne elmesélnem hozzá. Tehát; nem sztorizok. Legyen elég annyi, hogy igazán giccsesek vagyunk; amolyan igazi gerlepár :D De ha az ember nem kívülről nézi, piszok boldogító dolog tud lenni, ráadásul még mókás is. A kiegyensúlyozottság jegyében mégis vele kacarászom és hülyülök a legtöbbet, nyilván ez az alattomos csikizéseknek, a hasonlóan idióta beállítottságú humornak tudható be (hogy értsétek, mennyire hülyék vagyunk így kettecskén, két szó, sztorit nem fűzök hozzá; pocok-Tajgetosz és erény-kezeslábas).

Ma volt az első kisebb kiruccanásom Vele; szüleim valami csoda folytán leengedtek Körmendre. Jó, oké, tudom. Körmend innen van vagy 20 percre busszal-vonattal, de akkor is. Nagy szó. Az ember lánya kétségbeesetten csápol nagyobb szabadságért, nem csoda hát, ha ennyire örülök neki. Nem is beszélve arról, milyen jó volt a vonaton majdnem-aludni összebújva. Az ölelése a világ legfinomabb, legkényelmesebb helye, maga a Nirvána. Pláne, ha "jófiú" módjára nem csikiz meg. Mert ott megszűnik minden, az orromat betölti a fenomenálisan finom illata és az egész tér-idő kontinuum egy nagy rózsaszín, ragacsos masszává olvad össze, ahol rohadtul nem számít semmi. Csak ő. Meg hogy milyen agyelhagyó érzés hozzábújni.

A személyes Nirvánámhoz elvont zene passzol; méghozzá Red Hot Chili Peppers (=

Eredetileg ezt akartam berakni; mert ezzel a számmal indítottam, miután bekapcsoltam a gépet. Egy nagy szívszerelmem-film betétdala, egy Beatles-feldolgozás. Aztán 2. meghallgatás után ráuntam, pedig a szövege nagyon passzol, és inkább My Friendsből meg Under The Bridge-ből összeraktam egy elvont, mélázós-filózós lejátszási listát és vártam az Ihletet.

Most pedig, hogy ezeket az üres és semmitmondó hülyeségeket legépeltem, megint elcsitult a lelkiismeretem egy hónapra, és már nem akadályozza meg, hogy békés álmom legyen. Az alvás mégis kérdéses, hiszen még mindig érzem magamon az illatát, így meg a bánatba nem fogok elaludni nap folyamán már, mert annál sokkaljobbanpiszkosul hiányzik most, meg máskor is, meg mindig. Segáz :D

Majd meglátjuk, ki győz - a szerda reggel óta tartó szüntelen álmosság, vagy a hiányérzet.

Tsók

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.