Az egész világ a feje tetejére állt. Én meg csak pislogok, mint valami hülye és nem bírom követni az eseményeket.

Persze, vannak olyan furcsaságokhoz, amikhez soha nem fogok tudni hozzászokni, pl. a Balázsos kérdéskör. Hogy miért engem, mivel érdemeltem meg, mit lát bennem stb. Nem akarom feszegetni a témát, úgyis elsütöttem már párszor. Ugyanilyen megszokott-megszokhatatlan az érzelemvilágom. Mert azóta a bizonyos sötét nap óta, amikor szétmentünk... Nehéz ezt leírni és a Gergőnek is szerencsétlenkedtem egy sort mire el tudtam érthetően magyarázni, de megpróbálom itt is. Kérdeztem a Balázstól, hogy ugyan, mit eszik rajtam, és ő szépen ki is fejtette. Aztán visszakérdezett. Nekem meg ott pörögtek a dolgok az agyamban, de nem bírtam őket mondatokká formálni. Ez volt múlt hétfőn. Úgyhogy rávetettem magam a témára, és egész nap ezen töprengek. Mert igazából mindene tetszik.
- De mi az a minden?
- Hát úgy minden-minden.
A külseje és a belseje. A lénye. Mindene.

Szóval ez volt hétfőn. Büszke vagyok magamra, mert kicsit előbbre jutottam a témában. De a lényeg a lényeg; azzal a szakítással kiveszett belőlem személyiségem amúgy is aprócska hányadát képező romantikus én, meg a gyengéd(ebb) érzelmek. Mert düh, keserűség, harag, dac és tombolás az maradt bőven, talán még fel is erősödtek. De hogy én gyengéden, sőt mi több; szerelmesen érezzek bárki iránt; na az teljesen elképzelhetetlen volt. Leszámítva persze azt a kétségbeesett vágyódást iránta.
És most páraknak eszébe juthatott a Matyi. Egyszer és mindenkorra szeretném tisztázni a dolgokat: azzal, hogy Szőcén félresmároltam, nem tudtam többé szeretni. Az októberi akcióm pedig egy kétségbeesett próbálkozás volt csak, hogy elfelejtsem a Balázst. Hát, elég naív vagyok, azt meg kell hagyni. Nyilván, boldog voltam, mert átvertem magam. De nem tartott sokáig, és be kellett látnom, hogy ez elég szánalmas próbálkozás részemről.
Így talán egy fokkal érthetőbb, legalább is életem ezen apró szakasza.

De, visszatérve az eredeti témához; vannak más, egészen bizarr, sőt, elmebeteg furcsaságok is. Szinte az összes ismerősöm (vagy inkább barátom) kezd kivetkőzni magából. Drága Jennie-m egy nála kb. 40 centivel magasabb rasztával jár. Elég komikusan festenek együtt. A pici, darkpony-manga-rockos Jennie és a létra, full raszta srác... Mindegy, az ő dolguk. Az Adrián kijelentette, hogy emo lesz, fájdalma kinyilatkoztatásaként. Közöltem vele, hogy ehhez tornacsukát és szűk farmernacit kéne hordania a capoeirás szabadidőgatyók helyett. De mondta, hogy tisztában van vele, hát ráhagytam a dolgot. A Hanna is olyan fura. Mintha nem is ebben a világban lenne, vagy nem tudom. Kedvenc punkom is eléggé emocionális beállítottságú lett az utóbbi időben, immár állandó jellegű problémája lett egy osztálytársa-barátja-barátnője, akivel elég változatos a viszonyuk. Szívem csücske pedig állandóan vigyorog, maga se tudja miért. Bár ezt nem látom, de biztos benne, hogy hülyének nézik érte, mert tőle ez teljesen szokatlan.

Olyan, mintha nem a saját világomban élnék, hanem egy tini-ponyvába csöppentem volna, ahol az író ráncigálna ide-oda, a hétköznapokban teljesen valószerűtlen eseményekbe.

Mindegy, majd lesz valahogy. Amíg azzal a tudattal feküdhetek le, hogy a Balázs a párom, és van egy-két ember, akire hajnali háromkor is számíthatok, túlélek mindent.

Tsók

Ui.: tessék, egykis lelkizős zene:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.