"sokszoros pff-ek és fuck off-ok úsznak a szájig érő rózsaszínű sárban... a mai (le)szereplésetek pedig no comment... -.-" "

Jaa. Merthogy kissé depisek vagyunk. De sebaj. Hiszen az embernek arra vannak a barátai, hogy... Milyen barátai?!
Semmilyen barátai. A kedvenc öcsém-bátyám-nemtudommim Gergővel elvétve futunk össze, akkor is csak msn-en, a csütörtökre beígért pirózás is el lett halasztva, mert csurom víz minden. Pedig annyira bírom azt a hülye, punk fejét, hogy az már giccses. Bezzeg, ha vér szerinti öcsém lenne, tuti gyepálnánk egymást.
Másik barátom, az meg...

A barátom rám néz a buszon, hogy aztán hátat fordítva pofázhasson egy csajjal. Mert az biztos nagyon fontos. Hiszen én a táskámnak foglaltam azt a helyet magam mellett, még véletlenül se neki, hogy odaülhessen mellém.
Persze, ez még önmagában nem lenne főben járó vétek, mert mire odaérünk a sulihoz, ki is duzzogom magam. De, amikor ránevetek, hogy "Na ki van itt?" kissé csípős éllel, és éppen mesélni kezdenék neki valamit, átnéz a vállam fölött, mintha ott se lennék, és visít valamit egy csajnak.
Ezen a ponton határoztam el, hogy a buszmegállótól a suliig vezető kétperces utat egymagam teszem meg.
A(z igenis hatványozottan) gólyalábaimnak köszönhetően percekkel előbb beértem, mint ő meg az egyszemélyes sleppje. A padunkon szétszórva a holmim, a lábamat magam mellé húzva gömbölyödöm össze a széken, mint általában, a dobhártyámat Prodigyvel szaggatom, hogy tompuljon kissé a harag éle. Ő is beér, elém áll, és ártatlan hangon kérdezi: "Miért rohantál el?" Az ártatlan hangnemhez szempillarebegtetés is társulhatott, habár nem láttam, mert a hajam teljes szélességében kitakarja a csajt.
- K*rvára mindegy. - morgom vissza neki a Marilyn Manson-os hangnememben. (Ez tömény dühöt, dacot, pesszimizmust, iróniát, és legfőképpen cinizmussal álcázott keserűséget takar.) Erre fogja magát és mintha hiányoznék a suliból, odaül a fentebb "egyszemélyes slepp"-ként emlegetett csajhoz.

Szívem szerint sikoltozva rohantam volna ki a teremből. Földhöz vágtam volna két tányért. Betörtem volna egy ablakot, de az ujjaim is határozottan bizseregtek azért sóhajtozva, hogy a nyakára fonódva lilára fojtogassák.

Ám, mint már milliószor, a helyemen maradtam és lemásoltam a német házi maradékát. Irodalmon a tanár megint játszott velünk; le kellett írnom, hogy melyik a kedvenc napom a héten, és melyiket utálom a legjobban. A legjobb természetesen az, amelyiken láthatom a Balázst, de csak a hétfőt körmöltem le, azzal az indoklással, hogy vége a hülye hétvégének és végre nem kell otthon punnyadni. A legrosszabbhoz pedig azt, "amelyiken fel kell kelni". Gyűlölöm a reggeleket, felkelni 8 előtt szabályos kínszenvedést jelent. Általában ez a tény, hogy "nekem most fel kell kelnem, és használható állapotba kell bűvölnöm magam" okozza a borús kedvem is.

Hála az elhatározásomnak, miszerint akkor is tömény jókedvvel fogom túlélni a márc. 5-éig hátralévő egymilliárd napot, magamra erőszakoltam a jókedvet és betépett-eufórikusan vihorásztam a Kati megszólalásain és a "bélgörcsös víziló" kifejezésen, amibe ÉH-n botlottam bele tegnap.

Szóval egész végig jókedvem volt, leszámítva persze az okádék reggelt és a közlekedni nem-tudásom illetve az osztály ellenszenve miatt ért atrocitásokat, amikor a Képtárba mentünk, egy Capa(!) kiállításra.

Megbabonázva bámultam. Egyszerűen imádom a képeit. Lenyűgöző, mit ki nem tud hozni a háború szürke, fagyos kegyetlenségéből, milyen élettel tud megtölteni egy elmosódott katonákat ábrázoló, fekete-fehér képet, amin a kép felét az örvénylő, szürke égbolt tölti be. Zseniális.

Persze a sok kultúrára szomjas emberke végig pillanatok alatt végigrohant a kiállításon, hogy minél előbb hazaérhessen, és beszopódhasson a fészbe, meg az msn-be,  hogy elbújhasson a saját kis virtuális érzelmi világában.
Ez így kicsit erősre sikeredett ugyan, de nem érdekel. Nyilván, én is Facebook használó vagyok. Valóban, az msn-t is használom. Csakhogy; ha tudnék találkozni a barátaimmal, akkor nagyon magasról szarnék az összes közösségi oldalra meg hasonlóra, mert nem lenne szükségem semmire ahhoz, hogy beszélni tudjak azokkal, akik egy kicsit is számítanak.

Mivel ehhez a szakaszhoz félelmetesen jól passzol, kénytelen vagyok egy nem is olyan régen szerepeltetett számot beilleszteni:

Ha nem értenétek az okát, keresetek rá Zeneszövegen a fordításra.

Hogy kissé vidámabbra vegyem a hangot, két jó hírem is van; az egyik, hogy a blog megérte az egy évet, és erre piszok büszke vagyok. Márminthogy egy évig kitartottam valami mellett. Ez jó jel, még azt is meg merném kockáztatni, hogy talán kicsit érettebb lettem ezalatt az egy év alatt.
A másik számomra kedves hír, hogy életemben először (és valószínűleg nem utoljára) volt akinek "Boldog Valentin-napot" kívánhattam szívszerelemből. Azóta piszkosul pörgök, habár volt egy kis kavarodás a héten. Mivel egész hétfőn azt vártam, hogy a Balázs végre felhívjon és boldogvalentinapot kívánhassak neki, a komplett hétfő kiesett, és egyedül a hívásra emlékszem. Mintha lefeküdtem volna vasárnap este, és legközelebb hétfőn este tértem volna a tudatomhoz, amikor hívott. Ennek következtében meg voltam róla győződve, hogy kedden hétfő van, és egész nap ezzel a boldog tudattal járkáltam fel és alá, és még annak is örültem, hogy (kedden) de jó, hogy holnap még csak kedd (szerda) lesz. Szerdán ezért úgy keltem föl, hogy kedd van, ennek ellenére szerdai órarend szerint pakoltam be. Csütörtökön egész nap azon törtem a fejem, hogy ma milyen nap lehet. Mert kedd tuti nem, az már kétszer volt, szerda se, mert gyakszin rohadok, péntekhez még korán van, a hétvége is kizárt, akkor milyen nap lehet?
A kérdést nem sikerült megfejtenem, így jött el a péntek, amit viszont 100%-ig pénteknek éreztem. Mert a péntek az mindig szar, ez volt az az apróság, amiből behatároltam.

Okáá, belátom, a klipp tényleg kissé elmebeteg (még tőle is), szóval, ha nem nézitek meg, se hagytok ki semmit. De a poszthoz passzol, azért a választás.

Hmm... Szerintem egy darabig beéritek ezzel, hátha nem tudnék megint hosszabb ideig posztolni, téma vagy idő hiányában.

Tsók

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.