Annyira rossz volt. Csak ott álltam hulla szerencsétlenül (szerinte édesen -.-"), néztem a dzsuvás ablakokon kiszűrődő neonok hívogató, puha sárgás fényét, meg a piros hátsó lámpákét, amik rohamosan távolodtak és nagyon nem akaródzott elmennem az állomásról, pedig már a fagyhalál kerülgetett.
És minden alkalommal egyre nehezebb lesz, pedig most nem is kell két teljes hetet várnom arra, hogy újra lássam. Mégis, bár ezzel a kijelentéssel ki fogom csapni a giccsfaktort, szó szerint olyan volt, mintha kiszabtak volna belőlem egy darabot. Nagyon bizarr érzés. Hirtelen minden értelmét veszti és teljesen tök mindegy, hogy merre vagyok épp, mire érek haza, mit csinálok majd otthon. Egyedüli vigaszom néhány képsor az együtt töltött délutánról, mondatfoszlányok és hogy végre-valahára fel tudom idézni az illatát. Az arcát még mindig nem :D Megvan minden kis részlete, a színváltós szeme, ami néha a legeslegszebb zöldet tudja produkálni, a szája, az orra, a haja, meg a többi, és mégsem tudom összerakva magam elé képzelni. Najó, van egy emlékképem még piszok régről, amikor szeptember közepe táján lejött ide szombaton. Kinn ácsorogtunk a kézművesbolt előtt, miközben a fülembe biggyesztettem a tőle kapott kisbaltát. Én hálám jeleként adtam neki egy puszit, ő meg rám mosolygott azzal a jellegzetes cica-mosolyával. Ez az egy kép eléggé tisztán meg van, mákomra.

"sötét van, akkor
amikor vége van
rohadt sötét
mer' a szem csukva van
belül meg mindegy
milyen fények égnek
súgd meg a terved
én meg az enyémet..."

Pénteken gigászi szerencsémnek, kivételesen segítőkész hugicámnak és a drágaságos Adriánnak, Lillának és Ginának (akik nagyon aranyosan aggódtak értem) köszönhetően 30Y koncerten tombolhattam, pedig lázas voltam meg émelyegtem összevissza. De kijöttek velem levegőzni, ha kértem, szó szerint támogattak, amikor elszédültem egy pöppet, meg kicibáltak az eszementül pógozó tömegből, hogy akkor A Csokit már ne is említsem (=

Tényleg; hugica külön kérésére (aki a mai nap folyamán a bálnabucii nevet fogja a magáénak tudni, rejtély, miért) itt van egy bónusszám, hogy megint le legyetek terhelve:

Megint csinálom a semmit
és szaggat a lelkemben tátongó üresség
pedig most együtt vagyunk
talán pont ezért még nehezebb
kivárni azt a 10 napot
és most mindenki azt hiszi
hogy verset írok vagy
dalszöveget, pedig
nem is; csak sűrűn
nyomkodom az entert.

Nna ennyire vagyok lezsibbadva. Szóval most megyek és széttakarítom magam. Vagy alszom egyet.

Tsók (=

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.