Mmm... Már belegondolni is rossz, mióta aludtam én kiadósat, szép, színes, helyenként elég idióta álmokkal. Kezdek elfáradni, igeeen, igazad volt a Pusztaival egyetemben, vigyoroghatsz, hogy "blee, igazam volt". Bár a kéjes igazamvolt-vigyor inkább az én reszortom.

Édeskedves bátyám legújabb gyöngyszemére próbáltam éjféltől aludni, többnyire sikerrel. Lefoglalta az ostoba gondolataimat, amik tartalommal nem bírnak, csak szurkálnak, hogy "hé, ismerd be, gáz van, de nem mondjuk meg, mert aljasok vagyunk, blee", de nem tudok/akarok rájönni, mi az. Bár már oszlik fel a homály- köszönhetően a 3 lyukasórának, amit zenehallgatással, észosztással és depizős önkutatással töltöttem -, ez édeskevés.
Annyit tudok, hogy a tegnapi poszt jelentős lépést jelentett a probléma megoldásában. Kiderült, hogy megint nem ismertem fel a szokványos "hiányzikabalázs"-szindrómám által kiváltott, átlagosnál is ijesztőbb hangulatingadozásokat.
A másik, amiben megvilágosodtam, hogy immáron kettőre redukálódott énjeim csak akkor fognak tudni egyesülni (ez egyenlő lenne számomra az abszolút boldogsággal, hiszen megszűnne az állandó ambivalencia), ha lelépek itthonról. Annyira, de annyira könnyen ki lehet zökkenteni a jókedvemből, ha nem vagyok felkészülve a szar behatásokra, nem hárítom őket tudatosan. És ha majd olyan környezetben fogok élni, ahová tényleg a lelki békámért járok, a világ elől menekülve, akkor csak egy énem lesz már, mert feloldottam a kibaszott ellentmondásaim, tudni fogom, mit szeretnék, kit szeretnék, miért, mikor, estébé.
Tehát: várom a szombatot, mert utána mindig egy kicsit kiegyensúlyozottabb vagyok és kevésbé őrjítően érthetetlen. Ez ugyebár mindenkinek jó.
Azonkívül: várom a napot, hogy a motyómmal kettesben elporozzak itthonról és megtaláljam a helyet, ahol lelki békét osztogatnak a két szép szememért.
Végezetül pedig: mivel szeretném, ha ti is álmodhatnátok olyan szépeket (és idiótákat), megosztom veletek a fentebb említett számot (köszi Gergő ^^):

Tsók

 Hol vagy ilyenkor, amikor a legnagyobb szükségem lenne rád? A nyakad gödrébe fúrnám az arcom, csukott szemmel, ahogy azt illik. Addig bújnék hozzád, amíg már nem éreznék semmi mást az illatodon kívül, amíg el nem felejteném, hová akartam menni, mit kellene még megcsinálnom, mi az, ami úgy gyötri a tudatalattim, amit még magamnak se merek bevallani, ami nem hagy aludni, mire gondoltam épp, hol vagyok, ki vagyok. Állnék bután immár a semmiben, a fejemet a válladnak döntve, hallgatnám a szívverésed és élvezném elbaszott kis életem ezen legegyszerűbb és legboldogabb verzióját.

now and again we try to
just stay alive...


 

Yesterday was a million years ago 
In all my past lives I played an asshole 
Now I found you, it's almost too late 
And this earth seems obliviating 
We are trembling in our crutches 
High and dead our skin is glass 
I'm so empty here without you
I crack and split my xerox hands 

I know it's the last day on earth 
We'll be together while the planet dies 
I know it's the last day on earth 
We'll never say goodbye 

The dogs slaughter each other softly 
Love burns it's casualties 
We are damaged provider modules 
Spill the seeds at our children's feet 
I'm so empty here without you 
I know they want me dead 

A világvége-hangulat jó. Különösen, ha nem vagy vele egyedül. És ha fél pohár bor is betársul az érzés mellé. Amikor 0:00-kor agyalsz valami értelmetlen kívánságom. Akkor is, ha a sínek mellett ácsorogva bámulod a vonatot, amit már tulajdonképpen nem is látsz, de hallod még a robogását. Ha felfedezed, hogy gőzöd sincs már, mit nézel, de el kellett volna hozni a gépet, mert gyönyörűek a felhők és a vasút kopottas-kommunista feelingjével párosítva egyerűen perfekt.

 Szerintem:

"See you later alligator
After 'while crocodile
See you later alligator
After 'while crocodile
Can't you see you're in my way now
Don't you know you cramp my style"

Takk. Takk. Takk.
Rohan az idő.
Én meg arra fogok ébredni mingyá', hogy Szőce van.

Hétfőtől kezdődően lesz egy gyönyörteljes hetem, hugica, anyám, apám nélkül. Haverokkal. Gergővel (ő ugyebár kiemelt haver, tekintve, hogy bátyámmá fogadtam). Ez így minden tini álma lenne, ugyebár? Akkor akkor hadd illúzióromboljak (tudom, hivatalosan nincs ilyen ige, de most már van): család helyett lesz szénacipelés, 50+ szúnyogcsípés/nap, hajnalba nyúló ökörködések (amikor hatkor fekszünk és nyolckor már kelni kell, mindezt kávé nélkül). Bár ez még a kisebbik felét képezi a rossznak. Ugyanis Balázs se lesz. Illetve egyszer lehet, hogy meglátogat, tekintve, hogy a közelben tanyázik majd elméletileg, hogy enyhítse a szokásosnál feltételezhetően sokkal erősebb hiányomat, ha figyelembe vesszük a feromonnal behintett füvet, a hullócsillagokat, a piszokveszélyes kakukkfű teát és a tömény, édes-fűszeres éjszakai levegőt, amik külön-külön is előhozzák belőlem a sóvárgást, így együtt Szőcén meg pláne.

Ami hiányozni fog tehát:
- Ő
- a ketchup (újabban mindent azzal eszek)
- hogy itthon délig alszom
- a pihe-puha ágyikóm
- a párnám (bár sátorozásra kifejlesztett, aprócskára összecsomagolható párnám lesz, de azt mindig lenyúlja mindenki T.T)
- a letális mozzarella mennyiség, amit újabban betermelek
- hogy azt gügyögjem a kutyának, "Te kis hülye", miközben a füleit cibálom szétfelé.

És különben is:

Bár ez nem az a verzió, amit én hallgatok most, de megteszi.

Ja, és hiányozni fog a blog is ^^
Najó, nem.

Tsók

 ...kérdeztem anyámtól, amikor a kezembe nyomott két sárgabarackot. Furcsálló tekintettel nézegettem őket, majd az ösztönöm által vezérelve tétován beleharaptam. Ez édes! - fedeztem fel és felébredtem a kábulatból. A telefonra pillantva konstatáltam, hogy vagy egy órája bámulom a monitort, rohamosan üresedő aggyal. Konstatálás közben a barackot majszoltam és azon tűnődtem, mit bámultam annyira. Csak egy halom kép. Aztán egyszer csak a semmiből - piff. Ha nem recsegne fülsértően hangosan a Nirvana, akkor biztos hallottam volna, ahogy a könnycsepp koppan az arcomon. Ez mi? - kérdezem ismét, pöppet csodálkozva. Ennyire nem lehetek elvarázsolva, hogy ne venném észre, ha sírok... Vagy de. Tüzetesebben megszemléltem a képernyőm tartalmát, ami azt a magányos könnycseppet előidézte. Képek. Barátnőmről, aki már nem a barátnőm, pedig nyolcadikban mint félistenre tekintettem, nővéremnek, mentoromnak tartottam. A héten volt a szülinapja, fészbúkos szülinapi köszöntésemre (boldogot (= hiányzol *-*) csak egy lájk volt a felelet. Semmi "te is :/" vagy netalántán "jaa, majd össze kéne futni valamikor". Lapozok. Újabb kép. Egy srác. Az első plátói szerelmem, ha nem vesszük azt a szerencsétlent, akit harmadiktól kezdve 3 éven át üldöztem a rajongásommal. Kicsi voltam még, túl lelkes, túl naiv és túl.. hülye. És nem jött össze. Viszont megtudtam, milyen pasira vágyom, ő volt az ideálom egészen tavaly Savaria karneválig. Komolyan ezért sírnék? Bocs, csak könnyezel. - javít ki cinikus énem (igen Piká, ő az, aki állandóan beszólogat neked meg úgy egyáltalán mindenkinek, felettébb intellektuálisan és büszkén) - és túlreagálod a dolgokat, mint általában. - fejezi be. Elhessegetem. Most kemény nosztalgia van. Igazából nem vagyok se szomorú, se meghatódott. Szeretem, amikor "nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal", esetemben nem tud a tudatos felem a tudatalatti érzelmeiről. Bottal bökdösöm magam a szakadék felé, hogy földet érve skizó legyek. A youtube úgy döntött, szépen sorban leadja az összes kedvencnek jelölt számom, pedig kifejezetten úgy emlékszem, hogy a "Megnézendő videók"-ra kattintottam. Segáz, lusta vagyok variálni. Ez csak azért probléma, mert semmi kedvem Brainticket-hez, alabástromgombához (különben The Orange Alabaster Mushroom), eperébresztőórához (ez nagyjából így van angolul is) meg Aphrodité kölkeihez. Tehát erőt véve a lustaságomon, marad a legújabb "halálosan szerelmes vagyok ebbe a számba" darab, ami perpill egy Slipknot. Tessék.

Takk-takk-takk.. Ketyeg a lila, libás óra, amiről anno megtanultam leolvasni a pontos időt. Alig érezni már az elkunyerált ingen az illatod. Megvolt A Tökéletes Pillanat. Definíciómban ez kb. annyit tesz, hogy ha akkor kitéptek volna az öledből az ukrán terroristák, hogy eladjanak kurvának, vagy a líbiai terroristák, hogy halomra lőjenek, vagy a maják cseszik el a naptárt és ránk szakad az ég, vagy csak szimplán elvisz egy hirtelen szívroham - se bántam volna. Árnyékban hevertünk egy padon (mert még arra is figyelsz, hogy nekem jusson a járda árnyékos fele), a hőmérsékletre se volt panaszom, fújt a szél, Te meg a fülembe súgtad, hogy mennyire szeretsz cirógatni, ennek megfelelően becézgetted a vállam, hajam, nyakam, arcom. És olyan boldog voltam, mint soha. A lekötelezetted vagyok egy életre, amiért részesülhettem ebben az élményben. És tudom, hogy éssel nem kezdünk mondatot, de őszintén szólva leszarom. És igen, feltétlenül muszáj volt valamivel elcseszni az ömlengést.

Szeretlek.

 ... pötyörésztünk Silk Cut-tal és megvitattuk az élet fontos dolgait. Ennél idiótább nyitómondatot nem tudok produkálni így, az egész éjszakás képernyőbámulás után. Közben kétszer is "reggeliztem", egyszer hajnali 2-3 tájba, egyszer pedig 5 felé, akkor is tonhalas-bagettet faltam, meg málnás teát szörcsögtem a kedvenc, kívül fehér, belül narancs bögrémből, mert nekem csak olyan van, de nagyon szeretnék egy piros fehér pöttyöset.
Az ember nagyon sok mindent szeretne, annak a felére nincs is szüksége. A másik felét meg nem kapja meg. De ez így van jól. Én agyat szeretnék, meg bölcsességet. Gitározni szeretnék és szép bőrt, meg többet látni a Balázst, meg a Pikát, Hannát, Gergőt. Meg vagy még egymillió dolgot. Te meg szeretni szeretnél, de ez a legnehezebben teljesíthető kívánság, ugyanakkor a legszebb is, mert.. nem tudom mivel megindokolni, akkor is a legszebb.

Juuuj, ez egy piszok rossz poszt lesz, már csak azért is, mert már csöppet sem vagyok tudatos, ezek a szavak teljesen random (most helyes a szóhasználat?) jönnek egymás után. Nem baj, kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle.
Különben is valami csoda folytán a tv magától váltogatta a csatornákat, ami lásd be, elég ijesztő, pláne éjjel 2-kor, úgy, hogy csak a laptop világít és 5 felé pechemre épp az HBO-nál állapodott meg, Happy Tree Friends-en. T.T Basszus, én tudtam, hogy ez egy szar, de hogy ennyire? Jó, persze, egy rész még vicces is, ha kellően be vagy zsibbadva és kellően sokszor hallgattad meg azt a számot ott lenn, de 10 rész egymás után, a böszme poénokkal, éhgyomorra, kora hajnalban, kialvatlan agyra nagyon tud ütni.
Tényleg, nem tudom, hogy jön ide, de ma nem is küldtél számot. Nem baj, berakom az alabástromgombát, piszok jó ^^

Sose címeztem még senkinek se posztot, hát érezd magad megtisztelve. Szeretnélek valamivel feldobni, de igazából ez a "személyre szabott poszt" csak menet közben jutott eszembe és nem hiszem, hogy a legjobb módszer a felvidításodra, de próba cseresznye. Azért lufit mindenképpen szerzek (= Csokit nem, mert azt úgyis megeszem, bár az utóbbi időben már nem vagyok annyira függő, biztos a meleg miatt van.

Közben itt a szám (szerencse, hogy lassan vége a posztnak, mire berakom a videót):

Újabb nulla hírértékkel rendelkező hír: megtaláltam az Igazit. Mármint Converse-ben. Mert hogy Converse-buzinak lenni menő, és ha nap mint nap abban rohadok, akkor majd én is jól menő leszek, haha. Sose leszek menő, mert akkor bekövetkezne a teljes tudathasadás, nem lehet az ember lánya egyszerre kitaszított különc marslakó és suli-szépe népszerű pomponlány. Én a Converse-kben azért az életstílusért rajongok, azért a feelingért, amit még réges-régen képviselt. A hőn áhított dorkó egy Kurt Cobain emlékezetére, a márka 100. szülinapjára legyártott darab. És gyönyörű. Ezt is szeretném a magaménak tudni. Valószínűleg sose lesz, mert limitált és kb. 3 éve dobták piacra. Nem baj. Gyönyörködni jó benne.

Amúgy visszatérve hozzád, jó volt, hogy ma éjjel is beszéltünk, mert így valahogy helyreraktam azt, ami előző éjjel összekuszálódott bennem. Most tompa az agyam, úgyhogy nem is tudok hülyeségekre gondolni, mákomra.
És depipóni se leszek, ahhoz is fáradt vagyok. Ja, az avatatlan olvasóközönség kedvéért beszúrnám, azért vagyok depipóni, mert a péntek még messze van, a szombat meg méginkább. Szóval addig nélkülözöm kell még egy kicsit a Balázs illatát valahogy.

Mindegy, majd lesz valami. Legalább is remélem, hogy amit ígértem neked, a "neaggódjholnapmármindenszéplesz" teljesül majd egy nap.

 A fenti szám hosszas agymenésem eredménye. 263355 édes percet jelent, ami igazából pöttyöt több, mint 6 hónap.

Megértük a fél évet (=

És megint csodálkozom és boldog vagyok és fel vagyok pörögve, ami kifejezetten jó mert 1.: ha fél év után is képes vagyok szerelmes-őrülten rohangálni, az azt jelenti, hogy még mindig nem untunk egymásra; 2.: legalább kicsit ellensúlyozza a néhány napja tartó depipony-izmus, amit az egyre betegesebb függésem iránta/tőle vált ki belőlem. +1: nincs erőm azon aggódni (mert ugye aggódni, azt mindig kell valamin), hogy hová vezet ez a furcsán erős kötődés irányába (ez felvet egy-két pesszimista kérdést), hogy lassan ugyanúgy lételememnek tekintem, mint a levegőt. Vagy a zenét.
A gond az, hogy most már a teljesen egyszerű, hétköznapi dolgoknál is hiányzik. Tegnap a konyhában ügyködtem, mennyei spenótot csináltam (nem volt benne liszt meg zsemle, ellenben tettem bele tejszínt, lengyel füstölt edámit, teavajat, rózsaborsot és majdnem meghaltam az ízélménytől fene nagy gyönyörömben) és hiányzott, hogy ott tébláboljon körülöttem, vagy hogy megcsikizzen, amikor a nagykés van a kezemben és citromot vágok és nem volt ki miatt lefejelnem a mikrót - mondanom se kell, mekkora élménytől estem el így.
És reggel is hiányzott, mert nem volt aki a képembe vigyorogjon, úgy, mint múlt hétvégén Eddie-éknél (erről később) kora hajnalban (reggel 8) és szemrehányó nézés közepette kiparancsoljon az ágyból. Najó, az ágyból kiparancsolás nem hiányzik annyira, de fel nem foghatom, miért nem ért rá délben felkelni, mint általában. Mindegy, legközelebb úgyis addig alszok,a meddig akarok; az alvás az szent és sérthetetlen részét képezi a napomnak.

De nincs erőm-időm pesszimistáskodni - ez de szép magyaros lett! - mert ma verseny volt, végülis, mindent összegezve jól sikerült, 2. lettem :D Viszont megint kissé brutálisra vettem a figurát; az első meccsen a csajt az első 10 másodpercben nyomtam csúnyán nagyon orrba, ráadásul véletlenül. Ő fejelte le a kezem, én csak kinn felejtettem...

Naizé. (Újabb értelmes mondat, de valamivel meg kell tölteni a posztot.) Kaptok számot, amitől remélhetőleg bezsibbadtok annyira, hogy ne fogjátok fel a most következő hülyeségözönt.

Jó, ezt nem teljesen gondoltam komolyan, de tényleg iszonyú zsibbasztó tud lenni, főleg, hogy ha közben még az animációt is figyeled o.O

Igazából ezt a számot szeretném nektek eme ünnepi poszt alkalmából prezentálni (ugye milyen szépen fogalmaztam? tudom, sok a zárójel...):

Olyan szívettépően szép és olyan rohadt jó azt énekelni hát khm... hangosan, figyelmen kívül hagyva azokat a sanyarú sorsú embereket, akik valami katasztrófa folytán hallótávolságban maradtak, hogy:
" A NEVKO-ban péntekenként meghaltak érte a tinilányok
és a műkövön visszhangzottak azok a romantikus latin számok"

És eme zsibbasztó-lélekemelő utóbevezetés után esetleg rá is térhetnék a pankaszi-nagyrákosi eseménysorozatra.

Pfúú... Ez így most nem megy T.T
Segáz.
Holnap újra nekiesek. Akkor már képes leszek leírni. Legalább is nagyon remélem.

Álmodjatok szépeket <3

 Hűűh...

Állandó jelleggel, szélesvásznon megy benn a buksimban a az elmúlt huszonegynéhányóra eseménysorozata. Egyszerűen... Minden, de minden annyira halálosan rohadtul nagyon és tökéletesen tökéletes volt, hogy belegondolni is ijesztő. Ráadásul nem holmi elszállt tündérmese-szerűen volt tökéletes, hanem teljesen kézzelfoghatóan, valóságosan, már-már reálisan. o.O

Elképesztő, hihetetlen, lenyűgöző, mesés, csodálatos... Tökéletes.

Jóó, befejeztem a csodálkozást és szolgáltatok némi konkrétumot is. Tegnap 7-kor keltem, összevakartam magam, sütöttem muffint, bár annyira igyekeztem, hogy elég levegős legyen, hogy aztán túl levegős lett, ebből kifolyólag pedig "omlósz" és elég morzsázós. Segáz.
Valami csoda folytán időben kiértem vasútra, onnét elmentünk haza, ott leraktam a gyönyörűségesen álomszép kék rózsámat, bemutattam a Balázst anyumnak, utána pedig a városban lézengtünk. 5 felé összeszedtem a vizipipát és a gitárt (mint utóbb, kiderült, hótt fölöslegesen), aztán kis (nagy) kerülővel kisétáltunk az Emlékműhöz. Felállítottam az vizipipám, hogy aztán lebonthassam fél óra múlva, mert jófélefajta helyi hagyomány szerint, Savaria karneválkor és Szentivánéjkor szakad az eső. Közben becsatlakozott az Eddie és a barátnője. Négyesben elvándoroltunk Maciba, alias Két Medve, egy népszerű, bár erősen B-kategóriás kocsma. Közben végre odavándorolt Gergő és Piká (Adrián) is, utóbbi merev részegen, az Eddie meg eltűnt az Olival együtt. Gergő rohan felénk, én szerelmes-bárgyú-bután nézem szívem csücskét, ami a 2 vodkanarancsnak meg egy korábbi Bacardi Breezernek tudható be (elég hamar megüt a pia :D). De a bejelentésére, miszerint ez a hülye (Piká) annyira be van állva, hogy nem engedik be, kijózanított. Ismét (bár más felállásban) négyesben kísértük el Piká rokonaihoz a srácokat, aztán mi is hazabattyogtunk. És mivel szegény annyira iszonyatosan szarrá volt ázva, nem engedhettem el, ezért éltünk anyám felajánlásával és elszállásoltam őt a nappaliban.

Aztán reggel kávéval keltettem, bár először azt hitte rám, hogy a kutya vagyok és riadtan arrébb ugrott. Az vicces volt. Reggeli után egy órás plusz pihenőt tartottunk, legalább is megpróbáltunk úgy tenni, mint aki alszik, nem sok sikerrel.
Anya megkért, hogy csináljunk valami ehetőt, nekem meg a spenótos tésztára esett a választásom, lévén más nem is nagyon volt otthon használható hozzávaló. De olyan elképzelhetetlenül istenien finom lett, neki köszönhetően, hogy hálából elkunyeráltam a pólóját.
És bár több, mint 24 órán keresztül lógtunk egymás nyakán, mégis olybá tűnt, mintha csak néhány óra lett volna.
De csak remélni tudom, hogy kitartok ezzel a boldogságossággal (amit hétfőn megtoldott némileg, hogy újabb pár órán át boldogított) szombatig. Már cak pár nap, addig meg nem lesz más program, mint hogy üljek és várjak...

Tsók

Ui.: bónusz szám egy zseni kedvéért:

Mert megmutatta, hogy hangzana a hajnal, ha zenében kéne megfogalmazni... Ezért örök hálám neki.
 

 Összeállítottam egy igazán kis faszántos lejátszási listát, hogy legyen, ami szól a háttérbe, nincs is más dolgom, mint lepötyögni a cirkalmas gondolatokat.

Kedden voltunk osztálykirándulni. Azóta be vagyok sokallva. Én merre jártam idáig, hogy nem vettem észre, mennyire megváltozott mindenki? Nyilván, egy ilyen kirándulás sokkal közelebb hozza egymáshoz a jónépet akarva-akaratlanul is, de tényleg mások voltak. Vagy inkább lettek. Törődnek velem! o.O Öcsém... Én ilyet még nem értem. De zavarban is voltam rendesen. Hogy némi kézzelfoghatóbb cselekménnyel is szolgáljak, íme a keretsztori:
Hanna egynémely megmozdulása, meg egyáltalán maga a viszonyunk (lassan 2 hete vesszük semmibe a másikat) kissé elkomorított a kirándulás végére. Így fogtam magam, kerestem egy üres kocsit és félrevonultam emo magányomba zenét hallgatni. Már maga a gondolat, hogy végre kicsit magamra maradhatok a gondolataimmal, mintegy összegezni az aktuális helyzetet, meg egyáltalán, filózni az élet értelmetlenségéről, ahogy szoktam, megmosolyogtatott. Azazhogy csak vonultam volna, én naiv; de ilyenkor nem lehet egyedül zenét hallgatni. Képtelenség. Mert aminthogy betettem a lábam a nyugis-békés-csöndes, immár egy fős össznépességgel büszkélkedő kabinba, levettem a csukámat, felraktam a lábam, bekészítettem a zenét, berontott a Tibi. Integettem neki, és folytattam a fülhallgató-felhelyezését. Ő meg nyúlt a kezem után, hogy "Nee, most ne akarjál zenét hallgatni, mert most itt vagyok, gyere beszéljük meg, mi van, mi bajod velem." Heeeehhh?! Bután néztem rá. Mit akar ez velem megbeszélni? Mint kiderült, ő se tudja, de azért csak lelkizzünk, mert az milyen jó is. Kifejtettem neki, hogy nekem a világon semmi problémám nincs vele, legfeljebb az bántja a szemem, hogy flörtölget a Hannával, akkor is csak a Hanna részéről zavart a dolog, mert ugye neki most van valami pasija. Vagyis csak volt, tegnap láttam fészen a megváltozott családi állapotát. Miért szakítottak? Nem vagyok kellőképpen tájékoztatva ez ügyben.
Visszatérve a kabinhoz, közben bejött egy másik gyerek (Rejni), hármasban elemeztük immár, miért vagyok olyan különc. A Tibinek egyszerűen nem fért a fejébe, miért nem társulok be valamelyik csaj-klikkbe, miért nem öltözök úgy, ahogy az mostanság a menő csajok körében dívik, miért vagyok az, aki vagyok. Mert. Több indoklásra nem hagyott esélyt, mert csak beszélt és beszélt és variált és magyarázott és kérdezett. Azért, mert egyik klikkbe se illek be; azért, mert ezeket a ruhákat gondosan válogatom össze, hogy kifejezzék a lelkivilágom; azért, mert én mindig is kilógtam a sorból és most már nem is kell különösebben csápolnom érte, hogy az emberek furának tartsanak, megy az magától is.
Valamennyire sikerült meggyőznünk közös erővel azt az értetlenkedő fejét, hogy jó ez így, hogy nekem nincs szükségem arra, hogy szeressenek, csak hagyjanak békén, ne baszogassanak azért aki vagyok és ahogy kinézek, hogy gondolkozom. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy nekem nem számít az osztálytársak (általában nem túl pozitív) véleménye, mert akié számít, az a Balázs, a Gergő, az Adrián, hugic, anyám-apám. Őket szeretem, nekik adok a véleményükre.
Rejni kiment bagózni, Tibi is készülődött. "Na gyere adj még egy puszit, aztán megyek" és odatolta az arcát. Hagyjál békén, mondom, én nem arra vagyok kitalálva, meg különben is, kérj a Hannától a nevemben is. "Jaaj, most miért vagy ilyen, blablabla", aztán kiszottyogott.

Bután bámultam ki az ablakon. Miért? - zuhogott az agyamban unos-untalan ugyanaz a kérdés. Mért jöttek be? Miért akartak velem, pont velem lelkizni? Mit akart ezzel elérni? Mi volt a célja? Az indíttatása? Miért foglalkozott velem?

Választ nem kaptam, több tonna kérdést annál inkább.

Ez ilyen - mondaná a Balázs. De hogy Hannát örökre kicsuktam a szívemből, az is biztos.

Itt egy szám is, nehogy már zene nélkül kelljen tengetnetek a napjaitokat:

Még a témája is passzol egy kicsit.

Najólvan, leléptem,
tsók.

 Amit az előbb "ham&eggs" címen ettem, annyiban hasonlított a méltán népszerű reggelire, hogy tojásból és sonkából készült. De semmi egyébben nem. Én általában este szoktam megkívánni, meleg vacsora gyanánt. Vagy, mert már nagyon fáradt vagyok (tudom, újabban mindig, mindenre ezt mondom kifogás gyanánt, de tényleg így van. A meleg, a stresszelés és egynémely személyek negatív energiája alaposan leszívja az enyémet.), vagy mert a hemendex nem esti kaja, így tiltakozva a hozzá méltatlan időponthoz, rémesen festett, mire elkézültem vele. Amolyan "a sárkány is csak sírva enné meg"-effektus. De megettem, mert éhes voltam. Már csak szeretetéhes vagyok. És leszek is még sokáig, mert az idő csigalassúsággal vánszorog előre, de kivételesen nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Oké, igaz, ha szombat, akkor Balázs; de együtt jár vele ezúttal egy EB is.
Aggódom, hogy minden rendben legyen, nem tudom, hogy akarok-e helyezett lenni, vagy ne is álmodjak ilyesmiről? Persze, iszonyat belegondolni, mekkora dicsőség lenne csak egy harmadik hely is. Mindenesetre megteszek minden tőlem telhetőt és úgy küzdök majd, mint még soha. Remélem, leszek annyira technikás és összeszedett is, hogy Őt is le tudjam nyűgözni. Ó, igen. Balázs is ott lesz velem Székesfehérváron, hogy szurkoljon. Meg hogy kevésbé pánikoljak. Vagy még inkább? Mindegy, kíváncsi vagyok, mit fog előcsalni belőlem a jelenléte egy általános stresszhelyzetben.

Phűűű... Álmos vagyok. Szóval, további rizsázás helyett elmegyek aludni (=

De hogy a szám se maradjon ki, itt egy a Gergő jóvoltából:

Szép álmokat, szőrös angyalokat, tsók :D