...kérdeztem anyámtól, amikor a kezembe nyomott két sárgabarackot. Furcsálló tekintettel nézegettem őket, majd az ösztönöm által vezérelve tétován beleharaptam. Ez édes! - fedeztem fel és felébredtem a kábulatból. A telefonra pillantva konstatáltam, hogy vagy egy órája bámulom a monitort, rohamosan üresedő aggyal. Konstatálás közben a barackot majszoltam és azon tűnődtem, mit bámultam annyira. Csak egy halom kép. Aztán egyszer csak a semmiből - piff. Ha nem recsegne fülsértően hangosan a Nirvana, akkor biztos hallottam volna, ahogy a könnycsepp koppan az arcomon. Ez mi? - kérdezem ismét, pöppet csodálkozva. Ennyire nem lehetek elvarázsolva, hogy ne venném észre, ha sírok... Vagy de. Tüzetesebben megszemléltem a képernyőm tartalmát, ami azt a magányos könnycseppet előidézte. Képek. Barátnőmről, aki már nem a barátnőm, pedig nyolcadikban mint félistenre tekintettem, nővéremnek, mentoromnak tartottam. A héten volt a szülinapja, fészbúkos szülinapi köszöntésemre (boldogot (= hiányzol *-*) csak egy lájk volt a felelet. Semmi "te is :/" vagy netalántán "jaa, majd össze kéne futni valamikor". Lapozok. Újabb kép. Egy srác. Az első plátói szerelmem, ha nem vesszük azt a szerencsétlent, akit harmadiktól kezdve 3 éven át üldöztem a rajongásommal. Kicsi voltam még, túl lelkes, túl naiv és túl.. hülye. És nem jött össze. Viszont megtudtam, milyen pasira vágyom, ő volt az ideálom egészen tavaly Savaria karneválig. Komolyan ezért sírnék? Bocs, csak könnyezel. - javít ki cinikus énem (igen Piká, ő az, aki állandóan beszólogat neked meg úgy egyáltalán mindenkinek, felettébb intellektuálisan és büszkén) - és túlreagálod a dolgokat, mint általában. - fejezi be. Elhessegetem. Most kemény nosztalgia van. Igazából nem vagyok se szomorú, se meghatódott. Szeretem, amikor "nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal", esetemben nem tud a tudatos felem a tudatalatti érzelmeiről. Bottal bökdösöm magam a szakadék felé, hogy földet érve skizó legyek. A youtube úgy döntött, szépen sorban leadja az összes kedvencnek jelölt számom, pedig kifejezetten úgy emlékszem, hogy a "Megnézendő videók"-ra kattintottam. Segáz, lusta vagyok variálni. Ez csak azért probléma, mert semmi kedvem Brainticket-hez, alabástromgombához (különben The Orange Alabaster Mushroom), eperébresztőórához (ez nagyjából így van angolul is) meg Aphrodité kölkeihez. Tehát erőt véve a lustaságomon, marad a legújabb "halálosan szerelmes vagyok ebbe a számba" darab, ami perpill egy Slipknot. Tessék.

Takk-takk-takk.. Ketyeg a lila, libás óra, amiről anno megtanultam leolvasni a pontos időt. Alig érezni már az elkunyerált ingen az illatod. Megvolt A Tökéletes Pillanat. Definíciómban ez kb. annyit tesz, hogy ha akkor kitéptek volna az öledből az ukrán terroristák, hogy eladjanak kurvának, vagy a líbiai terroristák, hogy halomra lőjenek, vagy a maják cseszik el a naptárt és ránk szakad az ég, vagy csak szimplán elvisz egy hirtelen szívroham - se bántam volna. Árnyékban hevertünk egy padon (mert még arra is figyelsz, hogy nekem jusson a járda árnyékos fele), a hőmérsékletre se volt panaszom, fújt a szél, Te meg a fülembe súgtad, hogy mennyire szeretsz cirógatni, ennek megfelelően becézgetted a vállam, hajam, nyakam, arcom. És olyan boldog voltam, mint soha. A lekötelezetted vagyok egy életre, amiért részesülhettem ebben az élményben. És tudom, hogy éssel nem kezdünk mondatot, de őszintén szólva leszarom. És igen, feltétlenül muszáj volt valamivel elcseszni az ömlengést.

Szeretlek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.