"Maybe I had said something that was wrong
Can I make it better with the lights turned on"

Úgy éreztem, jogom van hozzá. A lelkedbe settenkedtem aljas módon, összetapostam a virágaid, kerestem a "miért"-eket és "hogyan"-okat, aztán megválaszoltam, elemezgetni kezdtem, segíteni akartam, téged és a világot megváltani, mindezt kérés nélkül. Ne haragudj.
Viszont ettől eltekintve - már amennyiben figyelmen kívül lehet hagyni - iszonyúan élveztem a társaságod. Nem úgy javítasz ki, hogy közben megbántasz ezzel, ismered a Galaktikát és az American Graffitit, folyamatosan, megakadás vagy kínos csönd nélkül tudtam veled kommunikálni, ráadásul kifejezetten lélekemelő módon; "kész szellemi felüdülés" - te így fogalmaztad meg.
Mindemellett megszerettetted velem a bort, mutattál egy faszányos kocsmát, meg még egyet, képes voltál lekésni a buszt néhány plusz óráért és sétálni 5-6 km-t, meg úgy egyáltalán - időt szántál rám. Amikor suliban összefutunk, te mosolyogsz és örülsz nekem, megkérdezed, hogy vagyok, mert érdekel, és nem azért, mert udvariaskodsz, ilyenkor úgy érzem, mintha kisütne a nap.

Mellesleg minden szép és jó; esik az eső, a lelkem olyan, mint a fekete-fehéren fényképezett skót tengerpartok, ami benne van, az csöndes, fekete-fehér (vagy inkább enyhén kékes-zöldes beütésű szürke) béke, nem a határtalan, nirvánára hajazó fajtából, hanem inkább egy kicsi, puha láng, ami épp arra elég, hogy ne fázzak, hanem élvezem a szobám hűvösét, az esős fényeket, a szemközti focipálya gyönyörű, mélyszürke színű betonját, a ragyogó zöld fákat-bokrokat-fűszálakat, amik énekelnek az eső fölött érzett örömükben. Félek, hogy rövid időn belül véget fog érni, mert majd beesteledik, és oda lesznek az esős fények, oda a kedves magányom, oda a békém.
És az egyetlen, ami elkomorít ebben a rettentő gyönyörűségben, hogy nektek fogalmatok sincs, mit érzek, mert nem fogom tudni átadni; a szavakkal szeretnék festeni, a lelkemmel, mert akkor megértenétek és ti is úgy élveznétek ezt az egészet itt, a szobám kék falai és az ablakon át besettenkedő fény gyönyörűségét, a fenti zenét, az elképzelt esőillatot, az esős fényeket, ragyogó zöldeket, örömükben éneklő fákat, és a borzongást, amit ez az egész előidéz bennem.
Azt hiszem szerelmes vagyok ebbe a pillanatba, és mindabba, amit magába foglal. A végletekig.

Tsók

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.