Figyelmeztetés: Alább depis poszt következik, aki jót akar magának, nem olvassa el!

 Ehh...

Amikor végre azt hinnéd, hogy oké, túltetted magad a dolgon, vége van, többet nem számít, csak egy rossz emlék, stb; rájössz, hogy nagyon nem. Az ilyesmit képtelenség elfelejteni. Legalább is nekem sehogy se megy.

Persze, most kétkedőn vigyorogsz, meg a szemöldököd huzigálod, drága Olvasóm, pedig így van. Betegesen próbálok szabadulni az összes emlékemtől, ami hozzá köthető. És nem; látok egy fényképet fészbúkon, rápillantok egy pulcsira, karkötőre, a fél pár fekete csöveskesztyűmre, vagy csak lássak meg egy srácot feketébe hajló emo hajjal, már is ott buzog a többi emlék is, hogy fokozza az ürességet. Azt az ürességet, amit csütörtökön hirtelen ötlettel kis időre elejteni bírtam, és ami még pénteken is hagyott kicsit önmagam lenni.

Csütörtökön a hajam siralmas volt; frissenmosva, szuperkócosan. Nagyot gondoltam, és a fejembe húztam apám sapiját, csövessapinak alkalmazva. Nyakamba tekertem egy egyszerű, puha barna sálat, egyik kezemre a fekete, másikra a fehér-zöld csöveskesztyűt húztam, felvettem a szürke kapucnis pulcsit, és az imádott-gyűlölt szivárványos karkötővel (minden rossz okozójával) spékeltem meg a hatást. Sáros, bőrcsukát húztam, és így battyogtam el gyakorlatra. Mindenki hülyének nézett. Ohó, gondoltam, visszatértem! Újra közbotránkoztatóan öltözködtem, gondolkodtam, most már biztos túltettem magam az egészen. Pénteken váratlan osztálytabló-készítés ért, ha lehet, még csövesebben néztem ki. Segáz, épp úgy bevállaltam a sapit meg a felemás kesztyűt, már csak a polgárpukkasztás kedvéért is. A fotós nőszemély utasítgatását (miszerint így rakjam a kezem, úgy vigyorogjak, vegyem már le a sapkát) meg se hallottam, engem ne utasítgasson, ha akarnék, pingvinnek öltözve is odaállhatnék a csoportképhez.

Örültem a fejemnek, minden olyan volt, mint egy hónappal ezelőtt.

Persze...

Valószínű...

Egy kép... Egyetlen egy rohadék kép elcseszheti az egész napot. Gondoltad volna?
Nevetséges.
Ott ültem összekucorodva délelőtt a széken, felhúztam a lábam, átkaroltam szorosan és vártam.
Nem tudtam semmit sem csinálni, az agyam leblokkolt, és mintha elakadt volna a tű, semmi másra nem bírtam gondolni. Minden eddiginél erősebben éreztem az űrt, olyan volt, mintha méteres lyuk tátongana rajtam. Ellenszere nincs, csak vársz, mint egy hülye, hátha elmúlik. De nem múlik el, mert úgy érzed, megállt az idő, te pedig itt ragadtál.

Egész nap ezt az egy számot hallgattam:

Oh, yeah. Tessék megköszönni a blog.hu-nak, amiért megkaptuk ezt a funkciót is, és nem kell linkekkel meg forráskódokkal szerencsétlenkedni.

Gyáááááá..
Hugica beteg, én meg rettegek, hogy elkapom. Mert ha egy kis nátha lenne, még örülnék is neki, hogy nem kell suliba mennem. De itt most tömény rókázásról van szó, szegényem benyalt valami mocsok vírust. Egész nap itt kockultam, arra várva, hogy valakinek siránkozhassak egy sort. Aztán feljött a Hawwer, én pedig megvilágosodtam, hogy nem is akarok beszélni senkivel. Majd újból megvilágosodtam, miszerint de, vele igenis akarok beszélni. -.-"
Teljesen lebutultam.

Amúgy meg sokadszorra is bocsi, amiért felétek se néztem (teljes képzavar...), de úgy le voltam zsibbadva egész héten, se ihlet, hogy mit is kéne/lehetne írni, se kedvem nem volt, szar, erőltetett posztot meg nem akarok írni. Inkább legyen nyomorgós és szívből szóló, mint mű-hepi.

Najó, megyek, pancsolhatnékom van, meg most az időpont is épp aktuális, szóval..

Tsók, szép álmokat, és tessék tanulni az én esetemből (=

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.