Ez a kérdés fateromtól származik, akinek anno 100x kellett leírnia, hogy "miért nyúl a nyúl?", mert a padtársával ezen szakadtak bioszon (régesrégegymesszigalaxisban). Nekem meg kellett valami cím.

Különben is:
"I'm so happy, 'cause today I found my friends. They're in my head."

Helyzetjelentés:
Háttkérem, én mocsok büszke vagyok magamra, mer' lezajlott az OB Zalaegerszegen, oszt' első lettem, másrészt pedig 3 pont híján fullos (!) matek témazárót adtam be - magyarul csak négyest kaptam. És most fogjátok be a szemeteket, CC-egoizmus következik: kurvára zseniális vagyok.
Persze az ilyen örömök is megfakulnak, előbb, vagy utóbb. Inkább előbb. Ez így önmagában nem is lenne halálos, de mindig találok valami lélekmarcangolót, máskülönben miről írnék posztot?
Egy jóideje képes voltam elsiklani az apróbb bosszúságok felett, mert belülről ragyogtam, a hétvégék emlékei, a tudat, hogy szeret, fűtött-melegített, mint egy puha takaró/ölelés/csók/stb. Bár ez nem változtatott az attitűdjeimen, a felszín ugyanolyan komor volt, mégis, kiválóan elszórakoztam rajtatok, csöndesen mosolyogva. Aztán puff, a rózsaszín köd lelécelt, de még annyit se mondott, hogy "Befelhősült". Nem volt olyan cukorhabos a hétvégém, mint amihez hozzászoktam, hiába volt példa boldogító jelenetekre, azok csak ilyen teamécses-lángok, amiktől még lazán kockásra fagyhatok, és tényleg a rosszak vannak túlsúlyban. Bár, ha az átlagnapjaimat nézem, ahhoz képest meg bőven jó volt, de a többi közös hétvégékkel összevetve elég nagy koppanás. Úgyhogy most fázik a lelkem, de mocskosul. És még fázni is fog egy darabig, mert kaptam 3 hét, nem egészen hivatalos szobafogságot (ezt értsétek úgy, hogy anyám még akár meg is könyörülhet rajtam), ami nem csak kizárja a jövő hétvégi találkozást Vele, hanem a szülinapozást is az összes létező emberi (vagy nagyrészt emberi) lénnyel, akivel hajlandó lennék babazsúrozni. Tehát itthon ünneplem majd az egyáltalán nem várt, kibaszott 17. évfordulóját annak a napnak, hogy világra jöttem.

Segáz.

Legalább 26-án (már amennyiben nem szakad a nyakunkba ismét az egyiptomi hét csapás magyar, budget kiadása) előadhatjuk a kifejezetten ilyen alkalmakra tartogatott, kegyetlenül szirupos, "iszonyatosanhiányoztálmertnagyonrégenláttalak"-összeborulásunkat, ami 10 perces, fojtogatós ölelésből áll, megfűszerezve némi gyönyörködő, csodálkozó, roppant értelmes nézéssel, amikor elengedjük egymást, hogy aztán újra kezdődjön a fojtogatás, miután kinézegettük magunkat.
Akkor majd természetes helyreáll a lelki békém, de addig kollektívan komorkodunk. Ő azért, mert "milyen rohadtul hosszú is ez a három hét", én meg a lelkemben tanyát vert komor esőfelhőket próbálom szétoszlatni lyukas légycsapóval, közben pedig kínomban vigyorgok.
Legközelebb akkor lesz helyzetjelentés, ha a felhők arrébbpofátlankodták magukat. Addig nem, nincs értelme. (Semminek nincs értelme.)

Végezetül pedig:

Talán még nem volt.

Tsók

Ui.: ez már a javított kiadás, az elsőt a törifüzet hátuljába körmöltem le, de szinte csak a tartalom egyezik. Napról napra változik a látószög. Napról napra lesz jobb és rosszabb.

Uii.: ha végre feltalálják az időutazást, akkor az első dolgom lesz venni egy üveg vodkát és elcsattogni így édeskettesben egy Nirvana koncertre.

Uiii.: Fázik. Fázik a lelkem. Nagyon.

Sokadik i az Ui.-ban:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.