...tudjátok, olyan igazi Kapcsoskönyv, majd írok bele minden szépet, szerelmet vallok bele, meg gyűlölködöm, ábrándozok, megfogadom a lehetetlen dolgokat, ígérek és lemondok. Az összes gondolata olyan fennkölt lesz és lenyűgöző, mintha nem is én írtam volna. Akkor majd biztosan regélek neki hosszú oldalakat rólad, mert mégiscsak te vagy az Első, sokféle értelmében a szónak és én erre büszke vagyok, mert nem akárki vagy és 10 hónap után se tudok olyat mondani, ami tényleg kellemetlen lenne, tudom ez nem olyan hosszú idő, de én annak érzem mégis. Hacsak azt nem, hogy sose hagysz aludni sokáig és nem hordhatok magassarkút melletted, de ezek édes, zabálnivaló hibaszerűségek és nem is hiszem, hogy valaha leszek magassarkú-mán, mert idétlenül megyek benne, bár közel sem olyan rosszul, mint akik azt hiszik, szexi, ha a görnyesztett térdeket csámpás lábfejekkel kombinálva szétesik a hátsó fertályuk a riszálástól, tehát ezek is elnézhetők, éppen ezért nem írom le az általam unos-untalan hallatott szót, amit spiccesebb pillanataimban minden percben tudatok veled párszor, olykor még odáig is elmegyek, hogy felhívlak ennyiért, hogy biztosan tudd és biztosan érezd, néha pedig egy egész hétig hanyagolom, ez a varázsszó a szeretlek, amivel már törtél össze és törtem össze, ez a legszebb szó a világon, mert ezerarcúságából adódóan megunhatatlan, de nem szeretem sokszor mondogatni, mert féltem, hogy elkopik és akkor már nem jelenti azt, mint most vagy mint egy évvel ezelőtt, bár a kettő egy és ugyanaz az érzés. Habár mégsem, hiszen tavaly szeptemberben szerettelek és rajongtam érted, félve istenítettelek, akaratlanul is hangosan, most viszont szerelmesen szeretlek és szeretlek, utóbbi amolyan "puha, meleg, biztonságot nyújtó takaró"-érzetű, egész mókás és piszok felemelő. Pedig féltem, hogy téged is megunlak majd, de mégse és nem is foglak még egy darabig, mert ahogy egyre inkább kiigazodom rajtad, ahogy kiderül egy-egy apró titkod, magával hoz ezer másik felderítetlent, én pedig kíváncsi vagyok, így hát őrülten vonz a jellemed.

 Egészen véletlenül botlottam bele ebbe a zenébe, de így éjjel 1 óra tájékán, mert ugyebár fogalmam sincs, mennyi az idő, bár sohasem tudom pontosan, pláne, hogy az idő relatív, ezt az okos gondolatot feltétlen muszáj volt megejtenem egynémely emberek msn-általi besugárzására, mert hogy be van sugározva az agyam rendszeresen, egyszer te, egyszer a 'kiccsalád', egyszer a "kittikefészbúkfényképek", egyszer más, de valami mindig van, amitől nem én vagyok, hanem én egy kis plusszal. Azt hiszem, sose fogom megtudni, milyen szólóban, tisztán az 'én', de nem mondom, hogy nem érdekel, beletörődöm csöndesen, ahogy ezer másba. Igen ám, de ez csak kívülről csönd, belülről mar, őrjít, emészt, de ahogy egyre több a beletörődés újabban, egyre nagyobb a káosz és a zaj megfelelő zenék hiányában, amivel feloldhatnám, semlegesíthetném ezt hangzavart, csak belülről sikoltozom, soha be nem rekedve. Ezért mondtam, hogy elméletben fuldoklom, mert valami emészt, de már nem tudom, hogy kezdődött, csak azt, hogy néhány hete. És veled elfelejtem persze, de nem lehetsz mindig itt, hogy megtölts békével, hát nélküled mohón nyeldeklem a levegőt, mert reménykedem, hogy a következő korty majd feloldja a szorító érzést. És ezért volt annyira jó a pincében, mert a Metaxa-sör kombó lefejtegette a jegesen szorongató ujjakat a mellkasomról, de az ember mégse ihat egész nap, hiába olcsóbb a sör, mint a benzin, félek még jobban tönkretenni magam, meg ez elvetemült ötlet még tőlem is, sokadrészt meg kiszeretnél belőlem. Tehát ilyesmivel nem kísérletezünk, megmaradok annak a pillanatok alatt elbóduló, másnaposságot csak hírből ismerő (többet nem iszom muskotályosnak álcázott kannást, mert mindig csak a baj van vele, te is azzal itattál) memetynek, aki eddig voltam.
Különben meg itt a szám, amiért ismét kreáltam egy kib*szotthosszú, értelmetlen körmondatot, amit senkinek sincs türelme végigolvasni, megértem, nekem se lenne, de leírni más, csak folynak ki a szavak az ujjaimból, nesze sok szép gondolat, mehet is mind a majdani Kapcsosba, bár én olyant nem érdemlek, de nem egy élet-ajándékról hallottam már, amit a tulajdonosa nem érdemelt meg, hát most én ilyen leszek, elhiszem majd, hogy nekem is lehetnek olyasféle gondolataim, amik méltók egy ilyenhez. De tényleg itt a szám, én elteszem magam mára, tudattalanul fantáziálva (ezt mások szimpla álmodásnak hívják, de ez az én esetemben pontosabb) várva, hogy anyám with Audrey, a dög felkeltsen és függönyt odébb rángatva élvezze, ahogy a hirtelen beömlő fénymennyiség kiégeti a szemhéjamon át a szemem, de ezeknek is biztosan meg van a maguk bája, majd valaki világosítson fel róla esetleg.

 Kalapemelés, pukedli, kuncogás; tsók

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.